Holnap, kedden a miskolci Magiszter Gimnáziumban rendhagyó történelemóra keretében találkozik a diákokkal Vladimir Rott, akinek szülei az 1930-as évek elején Miskolcról a Szovjetunióba költöztek, hogy ott dolgozzanak. Az NKDV (Sztálin terrorszervezete) nem sokkal később elhurcolta a családfőt, aki soha nem tért vissza Szibériából. A Rott család költözési ötlete első blikkre nem tűnik jónak, de árnyalja a képet, hogy a Rott-hoz hasonló miskolci zsidó családok nagy része nem élte túl a holokausztot.. .
A folytatásban a Népszabadság cikke olvasható Vladimir Rott-ról, aki három könyvet is írt családjuk életéről.
Mister Six Fix
Ezerkilencszázhetvennégyben „elfelejtett” visszamenni a Szovjetunióba. Torontóban telepedett le, de Kanadában gyanús volt, hogy a Togliatti Volgai Autógyár jól fizetett üzemvezetője nyakába vette a világot. Nem is kapott munkát, varrógépeket kezdett javítani. Egy idős asszony hívta először, aki a munka végén megkérdezte, mivel tartozik. Vladimir Rott eltűnődött és számolt, 5,80 dollárnyi rubel volt a napibére Togliattiban; hat dollárt kért a varrógép megjavításáért.
– Hülye vagy? – verte a fejéhez egy rokon. – Ezért legalább 15 dollárt kérnek a helyi szerelők.
Vladimirt ez nem zavarta. Boldogan vitte haza első kanadai fizetését. Majd megalapította Six Fix nevű vállalatát. Elkezdték Mister Six Fixként hívni.
No, de ki is valójában Mister Six Fix? Sokféleképpen lehet válaszolni. Vladimir Rott így dedikálta könyvét, amikor a Magyar Művészeti Akadémia összejövetelén találkoztunk: Tisztelettel és köszönettel, hogy hajlandó fejesugrásokra az életembe! A lap aljára oroszul azt írta: Szpaszíba.
Író tehát, akinek könyve az orosz és az angol kiadás után A sors ellenében I. címen (Szenvedésből vigasz alcímmel) magyarul is megjelent. De nem olyan író, aki kitalálja a világot. Rott a saját életét írja egy mérnök konokságával. Nem is sikertelenül, mert amikor apjának a kolimai börtönévek alatt írott leveleit sikerült megszereznie a levéltárakból, Szolzsenyicin gratulált neki a családi dokumentumok „kiszabadításáért”. „Nem vagyok író – fogalmazta meg a szerző kötete előszavában -, de mesélnem kell eseményekről, emberekről, akiknek az emléke nem szabad, hogy eltűnjön.”
Az első kötetben a Szovjetunióból disszidálásáig követhetjük a sorsát
Móricz Simon A személyes találkozáson határtalanul „oroszos” jókedvével azt igazolta, hogy nem szegte kedvét a sok kín, amit el kellett viselnie. Mesélt Oroszországról s persze Magyarországról is. Még apja szokatlan választását is finom szarkazmussal kezelte. – Szegény apám nagyot tévedett. A harmincas években mindenki Amerikába ment. Ő a Szovjetunióba.
Róth Ferenc miskolci erdész volt, egy fatelepet hagyott Magyarországon 1931-ben. A boldogulás reményében vágott neki az útnak (hét év kiküldetést írt alá), de nyomor, megaláztatás és szörnyű vég jutott neki osztályrészül. 1938-ban a bobrujszki fakombinát műszaki ellenőreként
dolgozott, amikor koholt vádak alapján letartóztatták, s a csendes-óceáni partvidék kietlen világába, egy kolimai táborba internálták. Tíz évre ítélték, de 1948-ban sem térhetett vissza Belorussziába, a magadani kerület Szuszuman nevű faluját jelölték ki számára lakóhelyül. Élete utolsó levelében is a Magyarországra való visszatérésben reménykedett, de ennek akkor már kevés realitása volt. Róth Ferenc 1950-ben nyomtalanul eltűnt a tajgában, miközben az erdőt mérte föl. Nem derült ki, rossz emberek támadtak-e rá, vagy megfagyott. Ez állt abban a levélben, amit Vladimir bátyja, a zenész Jozef Francovics Rott kapott minszki címén.
Mindez azt is jelenti, hogy a Miskolctól jó hatvan kilométerre lévő Garadnáról származó Spielberger Regina egyedül nevelte gyermekeit.
– Anyám sokat szenvedett, pedig madamnak szólították, még akkor is, amikor hármasban maradtunk egy barakklakásban. Miután apámat elvitték, egy perc alatt kidobtak bennünket az utcára. Anyám nem beszélt oroszul, ráadásul az ellenség felesége lett! Az az első tél szörnyű volt. Isteni szerencse, hogy apámnak sok könyve volt. Tudtunk mivel tüzelni!
A német megszállást a zsidó család csak hajszál híján úszta meg. Regina „mama” helyett egy orosz asszony ment az igazolóbizottság elé, így lett papírjuk. Amikor fertőtlenítésre került sor, a két fiú úgy leplezte a körülmetéltséget, hogy Vladimir előre megbeszélt módon műordítást adott elő. A legjobban mégis a magyar katonákkal kellett vigyázniuk. Ha velük találkoztak, hallgattak, mint a sír.
– Jöttek aztán vissza az oroszok – mesélte kedélyesen Vladimir Rott. – Madam „Rotyikát” a magyar származása miatt megint ellenségként kezelték. Apám börtönben van, és ez nagyon helyes, ezt kellett mondogatnom az iskolában. El lehet képzelni, milyen érzések kavarogtak bennem.
Magyarországra huszonöt éves korában engedték először. Ekkor találkozott 93 éves nagymamájával, aki annyit kérdezett, amikor meglátta: „Hát megjöttél végre, fiam? Hogy vannak a gyerekek?” – merthogy az unokát a fiának, Róth Ferencnek gondolta.
Vladimir, aki akkor frissen végzett egyetemista volt, illemtudóan felelte: Jól vannak, hála istennek.
A szibériai Tomszkban végzett a műegyetemen, villamosmérnök lett. Az egyetem esztrádzenekarának hegedűseként körbehaknizta a Szovjetuniót.
1960-ban együtt játszott az Ulan-Ude-ből származó Iya Gutermannal, akit aztán annak rendje-módja szerint feleségül vesz. Ebben az évben saját lakásba költözhet anyjával, s egy magyarországi kiránduláson lát életében először (!) zsinagógát. Megkeresi rokonait („ötvennégy unokatestvérem közül 34 nem jött vissza Auschwitzból”), megszületik Madam Rotyika első unokája, Sándor Rott, akit Tomszkban ugyanabban a batisztpólyában visznek haza, mint vitték az ős Róthokat annak idején Miskolcon.
Togliattiban ő a később gigantikus méretűre duzzadó Volgai Autógyár (a „Zsigulinak” több mint húsz bejárata van) 22. számú alkalmazottja, a karbantartó üzemet vezeti, három gyermek édesapja. Kitüntetik a VAZ felépítésében való munkájáért („Nagyon vonzódik a találmányokhoz – írják Vladimir Francevics Rottról a Togliatti városi újságban 1970. október 21-én -, az ésszerű eljárásokhoz, és részt vesz a gyár amatőr együttesének munkájában.”). Az sem mellékes, hogy ekkor már a műszaki tudományok kandidátusa.
Így utazik 1974-ben Torontóba, ahonnan, mint írja, elfelejt visszautazni. Az unokatestvére, Joe Weltman segíti a szökés finanszírozásában és lebonyolításában.
Itt ér véget Vladimir Rott életének az a szakasza, melyről első könyvében beszámol. „Íróságra” 2005-ben adta a fejét. Szerencséje volt, mert naplóját, amelybe tizenéves kora óta minden áldott nap bejegyzéseket írt, ki tudta menekíteni magával a Szovjetunióból.
Nem vonult nyugdíjba, ma is ő az 1974-ben alapított Six Fix torontói szervizvállalat elnöke.
Többször járt Garadnán, visszament a Lada-gyárba is, ahol tárt karokkal fogadták. Elment megnézni a bobrujszki barakktömböt, ahol felnőtt, mániásan gyűjti a családjára vonatkozó fotókat, leveleket, visszaemlékezéseket.
Készül a második kötete, amelynek a címe már megvan: A felfedezés öröme.