Amikor a múlt hétvégén, módfelett leharcolt autóm – mely életkora alapján joggal viseli hátsó szélvédőjén az „Idősebb vagyok, mint Szlovákia” matricát – hűtőrácsa közül előbújt, majd rámcsodálkozott egy tekergő, sziszegő valami, bevallom, közel jártam a becsináláshoz. Valahogy, vasárnap reggel nem igazán illetünk össze. Én, egy csotrogány autó, egy Miskolc belvárosi garázs, meg egy kígyó, vipera, sikló, vagy mit tudom én micsoda, (ráadásul az ANTSZ-el átellenben) egyszóval, konkrétan majdnem beszartam.
Sok idő nem volt a helyzet mindenre kiterjedő, humanitárius szempontokat is figyelembe vevő kezelésére, – elvégre, vészhelyzet fennforgása állott fönn – ám, mire kést, baltát, ásót, kapát, vagy gereblyét (kigyófogó botom, momentán nincs) ragadhattam volna, a ravasz kis dög úgy tűnt el a szemem elől, mint a Fekete Seregnek nevezett különítmény borsodi származású vezére a hazai bűnüldöző szervek látóköréből. Ott álltam, bambán, tehetetlenül. Némi, kifacsart plágiummal élve, kénytelen voltam megállapítani, amit Sinkovits művész úr, tizedesi mivoltában oly gyakorta emlegetett: A kígyók már a garázsban vannak! Majd üvölteni kezdtem: Gyertek, gyorsan, kíííígyóóóóóó!
Miután sikerült kis családomat, plusz, a szomszédét felébreszteni, átkaroló hadművelettel megpróbáltuk a titokzatos tekergőzőt elkapni, azonban hiáva vetettük be a modern technika minden lehetséges eszközét, ez a fránya lény egyszerűen felszívódott. Szomszéd uram – biztos, ami a kezünkben van elvből kiindulva – két, emberes hosszúságú szögvas és egy meglehetősen nagy méretű csípőfogó összehegesztésével elkészült célszerszámmal kedveskedett, ha netán a kigyó (vagy, valami hozzá hasonló) vissza kívánna térni, legyen mivel (be)fogadni. Felnyitottuk a motorháztetőt, csapkodtunk, bevilágítottunk mindenhova, semmi. – Indítsd be a motort, majd akkor előjön, kaptam a tanácsot, azonban, mint említettem volt, a jármű nem fiatal már, így „természetesen” akkumulátorilag éppen most hagyott cserben, esze ágában nem volt bepöccenteni a verdát. Miután a forró nyomon történő üldözés hasztalannak bizonyult, nekiálltam telefonálni, hogy akkor mi ilyenkor a teendő. Na, ezzel sem mentem sokra.
Az ismert kiváló állatorvos (különben jó barátom, hosszú ideje kutyáim első számú mentora) megnyugtatott, amit láttam, az FELTEHETŐLEG sikló volt, és ha másnak véltem, azért lehetséges, mert keveset aludtam az éjjel, de hallva megindultságomat, adott néhány elérhetőséget. A Vadasparkban egy igen barátságos hölgy vette fel a telefonkagylót, aki szerint MINDEN BIZONNYAL erdei, vagy vizisiklóval van (volt, vagy lesz) dolgom, aki nem bánt, ellenkezőleg. Ezt úgy kábé húsz percig elemezte, majd ő is adott egy tippet: irány a Bükki Nemzeti Park. Itt nem kevésbé udvarias hangon közölték, hogy bár ők főképp denevérben „utaznak”, viszont kijelenthető, NAGY VALÓSZÍNŰSÉGGEL nem lehetett kígyó, vagy vipera a vendégem, mert azok jobban szeretik a zempléni tájakat. Végül sikerült egy hüllő specialistát találnom, aki vasárnapi családi elfoglaltsága ellenére, – rövid etológiai előadással fűszerezett beszélgetés során -biztosított arról, NEM HISZI, hogy egy mérges hüllő volt a hívatlan látogató, és ha újra találkoznánk, hagyjam elfutni (ami szerintem némi képzavar, hiszen ha jól emlékszem, csúszómászóék a bőrizomtömlőjük segítségével közlekednek, de nem érdekes) , majd hozzátette: egyébként is utálják az embert, még a szagát is! Letette a telefont, így nem árulhattam el: némely személyek láttán magam sem érzek másképp. És ez az egész kis apróság is csak azért jutott eszembe, mert a minap, Tolcsván tényleg „méregbe gurult” egy vipera. Tehát mégis van, létezik, még, ha nem is itt, pont Miskolcon. Ettől függetlenül, hüllőből, csúszómászóból bőven van elég, több, is mint kéne. Csak, valahogy mindig kicsúsznak, vagy inkább kisiklanak. Mint a villamos. Projekt.