Lyukóvölgy Miskolc mellett fekszik, szinte egybeépülve a várossal. Valaha virágzó hétvégi telkek, hangulatos víkendházak voltak a völgyben, ma a legszegényebbek laknak itt. Semmiféle közmű nincs a településen, csupán áramszolgáltatás. Az itt lakók számát négyezerre becsülik, de csak kétezernek van lakcímkártyája.
Bár a romakérdést és a szegénységet nem szabad összemosni, szétválasztani sem lehet, főleg itt, Lyukóbányán. 2004-ben a lyukói bányát bezárták, a lakók elköltöztek, és szerte az országból özönlöttek ide azok, akik már nem tudták fenntartani a komfortos vagy komfort nélküli lakásukat.
Lyukóbányán rengeteg gyerek él, a legnagyobb nyomorban. A felnőttek közül csak kevesen érik el a 60-65. évüket, sokan éheznek. A helybéliek legtöbbje munkanélküli, és esélyük sincs arra, hogy munkát találjanak a környéken. A családok segélyből és családi pótlékból élnek, sokuknak öt-nyolc gyereke van. Az egy főre jutó jövedelem 15-20 ezer forint, havonta ennyiből gazdálkodnak. Ezt szinte lehetetlen beosztani, krumplit és tésztát esznek leginkább, az ugyanis olcsó. A gyerekeknek nincs olyan ruhája, cipője, ami megóvná őket a téli hidegtől, a jobb minőségű darabokat képtelenek megvenni a szülők.
Az asszonyok gyakran több száz méterről hordják a vizet, ami télen, a fagyos, havas utakon nem könnyű feladat. Apropó, utak: Lyukóbányán nincsenek aszfaltozott utcák, sárban és jégen csúszkálnak a gyerekek a suliba, és ha esőben indulnak, akkor csurom sárosan érkeznek az órákra. Sokan a domboldalból, úttalan utakon mennek a közkútig vagy a buszmegállóig.
Már aki bemegy az iskolába, Lyukón ugyanis nem érték a tanulás. Előfordul, hogy a gyerek az egyetlen a családból, aki reggel felkel, és egy iskolástól nem várható el, hogy egyszerre gyerekként és felnőttként is viselkedjen. Persze, érthető a szülők hozzáállása: van olyan lyukói, akinek három szakmája van, mégis munkanélküli. Nagyon nehéz ezek után megértetni a kicsikkel, hogy a tanulás az egyetlen kitörési lehetőségük.
A gyerekek Miskolcra járnak iskolába, mert a településen ilyen nincs, ezért persze bérletet kell venni, amit szinte lehetetlen kigazdálkodni a kevés pénzből. Mindennapos a rüh, a tetű, az ótvar, az ok a nem megfelelő tisztálkodás. A Lyukón élők többsége nagy kádakban fürdik, gyakran az egyetlen fűtött helyiségben, a kútról hozott és a fatüzelésű kályhán melegített vízben. Ezek a gyerekek a fürdőszoba fogalmát nem ismerik, nem is nagyon láttak még olyat.
Tünde 33 éves, itt született, nyolc gyerekével ma is Lyukón él. Az ő háza jónak mondható a településen, van fűtött szoba, sőt, még három malaca is van, büszke is rájuk nagyon. Életében kétszer dolgozott, mindössze néhány hónapig, pedig szeretne. Szakmája nincs, a férje is munkanélküli. Egyetlen szórakozása a tévé. Itt egyébként szinte minden viskón van parabola antenna, rejtély, miből fizetik a havi díjat, de az biztos, hogy csak a tévéműsor képes vidám pillanatokat adni a teljes kilátástalanságban.
Szilvi négy gyerek édesanyja, de már csak a két kiskorúval, valamint az élettársával él az egyik viskóban. A helyiségben van kályha, mégis látszik a gyerekek lehelete a hideg szobában. Éppen mosakodnak, mert orvoshoz kell menniük, ugyanis csúnyán köhögnek. Hogy miből veszik majd meg a gyógyszert, azt még nem tudják. Van egy vendégük is: őt azért fogadták be Szilviék, mert az ura börtönben van, és nem akarták egyedül hagyni. A 18 év körüli lány nem nagyon beszél, és Szilvi nagyobbik gyerekével alszik egy ágyban. A családfő helye a földön van, mert neki nem jutott ágy. „Nem baj” – legyint, már megszokta. A család négy éve költözött de, mert 21 ezer forintos áramtartozásuk volt, és kitették őket a városi lakásukból. Élnek, ahogy tudnak.
Egy nagy pocakos fiatal lány jön felfelé a dombon, bizonytalanul csúszkál. Az első gyerekét várja, 15 éves. Bármelyik pillanatban szülhet, de muszáj volt elmenni a boltba, és éppen onnan tart hazafelé. Előfordul, hogy a lányok azért maradnak ki az általános iskolából, mert teherbe esnek, így aztán soha nem járják ki a nyolc osztályt. Errefelé nem ritka, hogy a felnőttek csak a saját nevüket tudják leírni, gyakran azt is csak hibásan.
Egy elhagyott, 20 négyzetméteres romhalmaz áll a domb egy eldugott utcájában. Itt nemrég még egy nyolcgyerekes édesanya élt a kicsikkel, egy hete még itt volt, most már hűlt helye. „Így szokott ez lenni Lyukóbányán” – magyarázza a családsegítő szolgálat munkatársa. Mire gondozásba vennék őket, eltűnnek.
A körzeti orvos helybe jön rendelni, hetente többször is, egy konténerben vizsgálja a betegeket, így legalább látja őket doktor. A többség Miskolcig biztosan nem utazna el ezért. Védőnők, családsegítők és gyermekvédelmi szakemberek is dolgoznak a völgyben, de a helyzetet ők nem tudják megoldani.
Amikor elfogy a téli tűzifa, akkor beáldoznak és elbontanak egy kerítést, vagy egy favityillót az itteniek, mert nem akarnak megfagyni, és a gyerekek élete fontosabb, mint a magántulajdon szentsége. Nem rossz emberek ők, csak szerencsétlenek és nagyon szegények. Túlélni akarnak, és reménykednek, hátha egyszer lesz munkájuk, mert mindnyájan szeretnének dolgozni, egy jobb élet reményében.
nepszava.hu
