LÁZADÁS
– Mi lesz itt, bazdmeg? – Törpe kissé előredőlt az asztallap felé, valamire összpontosított. Néztem én is, nem volt ott semmi.
1989 júliusa volt, a hőségtől rezgett a diósgyőri Bányász presszó jókora udvara, de korán jöttünk, még találtunk helyet a nagy gesztenyefa alatt, az árnyékban. Kaláka Fesztivál volt a várban, ilyenkor mindig jókora tömeg lazult a Bányászban, emberek az ország minden részéből, akikkel évente egyszer-kétszer ha összefutottunk, a tabáni majálison, egy-egy koncerten, EFOTT-on, meg itt. Nem hagytuk volna ki semmi pénzért, bár én éppen katona voltam, egy csak Budapestre érvényes eltávozási engedéllyel, be is voltam szarva rendesen, hogy lebukom. De akkor se.
Törpét még a nyéki tavaknál szedtük össze, pontosabban a nyékládházai állomáson. Ott ült a fűben, ahogy leszálltunk a vonatról a Bözsivel, a szeme csukva, belevigyorgott a napfénybe. Törpe mindig megadta a módját a dolgoknak, erről volt híres. Meg arról, hogy egyszer szerepelt valami limonádé filmben, felvették, ahogy előkászálódik a hálózsákjából valami koncerten, belenéz a világba, és fésülködni kezd. Nem is tudott róla, hogy felvették, aztán a fél ország rajta röhögött. De azért kicsit élvezte a hírnevet.
– Szevasz, Törpe. Folkra?
– Ja. Idáig hozott a stoppom, innen már jegy nélkül is elmegyek Miskolcig.
– Gyere le a tóra fürdeni!
– Itt van tó?
Meztelenül fürödtünk, akkor ez olyan természetes volt. Amíg elmentem a kisboltba sörért, Törpe rámozdult a Bözsire.
– Mindent megadnék neked – magyarázta éppen, amikor visszaértem. Nekünk kettőnknek volt vagy ötszáz forintunk, Törpének annyi sem, még hálózsák sem volt nála, csak valami tarisznya meg pokróc. Persze, a „minden” nyilván nem az anyagiakra vonatkozott, de friss szerelem volt a miénk, nem lehetett húsz perc alatt megingatni, amíg elvoltam sörért.
Gond nélkül eljutottunk aztán Miskolcig, tényleg nem jött a kalauz, és Diósgyőrig az 1-es villamoson sem volt ellenőr.
– Mi lesz, na? – ismételte meg Törpe, mert úgy érezte, nem kapta meg a kellő figyelmet.
– Hát… – mondtam tétován, és valamiért rámutattam a gesztenyefára. – Lázadás lesz, anarchia, mert ez… ez sokáig nem mehet tovább. Meg a kapitalizmus is szar. Most, hogy végre elmentek a ruszkik…
– Leszarom a ruszkikat meg a kapitalizmust! – morgott Törpe. Dühös volt a Bözsi miatt. – Tudok egy lyukat a kerítésen.
A Bányászban többnyire azok ücsörögtek, akiknek nem volt pénze jegyre, illetve úgy döntöttek, hogy elisszák inkább azt a pénzt, és megváltják a világot. Akkoriban folyton megváltottuk a világot.
– A Törpe tud egy lyukat a kerítésen! – kiabáltam. Törpe még dühösebb lett, de ebből már nem jöhetett ki jól.
– Az az én lyukam – sziszegte.
– Már nem – mondtam neki.
Vagy húszan indulhattunk el a Törpe lyukához, aztán a Vár utcában hozzánk csapódott még kétszer annyi ismerős és ismerős ismerőse. Egész kis lázadó tömeg lettünk, mire a lyukhoz értünk.
Keskeny lyuk volt, a Vár mögötti részen, egyemberes, oldalazós lyuk. Mögötte megtermett őr, szép nagy németjuhász kutyával.
– Na, most mi lesz, bazdmeg? – dühöngött Törpe.
– Bemegyünk – mondtam. – Tudod, lázadás.
Az őr idegesnek tűnt, a kutya inkább barátságosnak.
– Ez egy kiképzett, harci kutya – kiabálta az őr, ahogy elindultunk a kerítés felé. A kutya a farkát csóválta, aztán mellső lábaival átkulcsolta az őr lábát, és lelkesen izélni kezdte.
– Megbasz a kutyád! – kiabálta valaki, aztán átbújtunk a lyukon, páran inkább átmásztak a kerítésen. Lázadás, na. Valaki az őr kezébe nyomott egy üveg Borsodit, az őr bólintott (a kutyát már lelökdöste magáról), és elindult felfelé a kerítés mellett. Rendetlen idők voltak, lázadósak. Mi legalábbis úgy gondoltuk.
A Várban még a késő délelőtti program ment. Az izgalmasabb bandákat estére tették, csupa asszonykórus meg néptánccsoport bokázott a színpadon. Untuk. Ellófráltunk egy-két órát, újabb ismerős nemigen akadt, a sör drága volt, langyos, és fonnyadt műanyagpoharakba mérték, ahogy megmarkoltam, a sör negyede rögtön kilötyögött.
– Menjünk inkább vissza a Bányászba – mondtam a Bözsinek. – Ott legalább jó a társaság.
Törpe és a többiek már ott ültek a Bányászban. A fűben, a napon, mert az árnyékos asztalokat közben elfoglalták. – Lázadás, mi? – mordult ránk Törpe. – Egyszer maradtunk volna rendes emberek…
– Bazdmeg, Törpe, a lyukadat! – mondtam. – Hozok még sört.
