Selmecbánya a magyar bányászati, kohászati és erdészeti felsőoktatás bölcsője; Mária Terézia 1770-ben akadémiai rangra emelte az intézményt. Az erdészképzés azonban csak később jelent meg, a bányák, kohók ugyanis nagy mennyiségű fát igényeltek, letarolták a kincstári erdőségek java részét, elfogyott a fa, s rájöttek, a fával gazdálkodni kell, nem csupán kivágni. A selmeci erdészeti hagyomány és ismeret a német–szász erdészeti gondolkodásban gyökerezik. Ennek egyik alapműve Hans Carl von Carlowitz 1713-ban megjelent Sylvicultura Oeconomica című könyve. Először ő fogalmazta meg a tartamosság elvét, vagyis azt, hogy az erdőből csak annyit szabad kitermelni, amennyi újra megterem. „A selmeci erdészképzés ebből a felismerésből született meg, erős műszaki szemlélettel, s ettől vált sajátossá Európában, ahol inkább természettudományos, biológiai alapokra épült az erdészet oktatása” – magyarázza a professzor.
A 20. század elején azonban maga az akadémia került veszélybe. A Monarchia széthullása után, 1918 decemberére világossá vált, hogy Selmecbánya is az új csehszlovák állam fennhatósága alá kerül, az akadémia jövője pedig bizonytalanná vált. Ekkor maguk a hallgatók döntöttek úgy, a selmeci egyetemi autonómia ékes példájaként, hogy saját kezükbe veszik a sorsukat, és nem csupán névleg költözik át az iskola, mint más történelmi egyetemek, hanem magával viszi szinte teljes tárgyi örökségét is. A diákság fából tárolódobozokat ácsoltatott, és több szerelvényre való könyvet, műszert, növénytani gyűjteményeket és bútorokat indított útnak Budapestre. „Amikor december 15-én a hallgatók értesültek arról, hogy a cseh csapatok ellenőrzésük alá vonták a vasútállomást, hajnali fél háromkor ők maguk is útnak indultak. Kétszázötvenhárom akadémista gyalog tette meg a 23 kilométert Hontnémetiig, hogy onnan vonattal folytassák útjukat Pest felé. A tanárok csak 1919 áprilisában jöttek át, amikor már végleg eldőlt, hogy nem sikerül megtartani a Felvidéket” – meséli Bartha professzor, az egykori események kutatója.
