Tisztelt BRFK !
Köszönjük, hogy kirúgták a „ kékharisnyázó” szóvivőt, ÉS belső vizsgálatot indítanak annak érdekében, hogy megtudják, min kell változtatniuk.
Hadd segítsünk a történeteinkkel, így könnyebb megérteni.
Sok nőt ismerek és sok nő tisztel meg a bizalmával.
Sajnos nem ismerek olyat, akinek ne lenne szégyellt, titkolt abúzus- története.
Minden 2. nő átél erőszakot ebben az országban.
forrás: /Eurostat kutatás, 2020 -24 között, 114 ezres mintán/
Én is 2. vagyok.
Huszonéves voltam, a 90-es évek elején- egyetemista, mellette a Magyar Rádióban dolgoztam. Gyakran késő éjjel indultam onnan haza. Az éjszakai 4-6-os pótlóbuszon ültem épp a busz forgójával szemben, ahol egy harmincas férfi állt, fekete bőrdzsekiben. Arra figyeltem fel, hogy úgy tartja az egyik kezét a kabátja alatt, mint a filmekben, amikor fegyvert rejteget valaki. Egy kanyarnál megtántorodott és megláttam: valóban egy pisztolyt tartott a bőrkabátja alatt, a jobb kezében. Észrevette, hogy észrevettem. Azonnal felálltam, hogy leszálljak. A férfi utánam. A budai skálánál berohantam a legközelebbi éjjel-nappaliba. Kértem, hogy hívják a rendőrséget.
Negyedórán belül megérkezett tíz kommandós, akik az addigra már a boltban sétafikáló férfit lefegyverezték. Ez így akár happy end is lehetne, nem?
Csakhogy. Most jön a feketeleves, innen tan a mese.
Pár hónap elteltével beidéztek a rendőrségre. Gyanútlanul mentem be. A támadó, a férfi is ott volt. Ezt nekem senki nem mondta előre. Egy szűk, félhomályos helyiségben ültünk hárman. A rendőrnő ott, a férfi előtt olvasta fel az adataimat, a lakcímemet. A jegyzőkönyv kedvéért. Két órán át tartott a „kihallgatás”. A férfi két dolgot ismételgetett:
1.- semmire nem emlékszik, mert aznap éjjel megivott egy üveg vodkát
2.- amire mégis emlékszik, az ennyi: kihívó pillantásokkal ostromoltam őt. Ezért jött utánam.
Arról szó sem esett, ha még így is lett volna, nála miért volt fegyver?!
A rendőrnő kizárólag arról faggatott, én pontosan hol ültem a buszon, és hogyan néztem a férfira.
Győzködött: magától mégsem közeledik egy férfi egy nőhöz…
Összezavart és halálra rémített. Miközben a férfiról az is kiderült, hogy volt már rendőrségi ügye, felrobbantott valamit. Képtelen voltam felfogni: létezik, hogy engem hibáztatnak, egy ennyire egyértelmű helyzetben? Teljesen lefagytam.
A rendőrnő végül atyai jóindulattal tanácsolta, ne tegyek feljelentést. Bajom lehet belőle. Kiderülhet, hogy én idéztem elő a kihívó viselkedésemmel.
Csattanóként elhangzott, hogy a pisztoly csupán gázpisztoly volt. Úgyis csak testközelből lehet súlyos sérülést okozni.
A csávó így búcsúzott: remélem, még találkozunk. Nem beszéltem erről aztán. Szégyelltem magam. Évekkel később minden szakirodalmat elolvastam a nőkkel szembeni erőszakról. Csak akkor értettem meg, hogyan kerültem vétlenként a rendszerszintű áldozathibáztatás örvényébe: lehet akármennyire nyilvánvaló, hogy valaki áldozat, a rendszer minden szinten- akár a legszűkebb közege, aztán a rendőrség, az igazságszolgáltatás és végül a nagy nyilvánosság szintjén is- magát az áldozatot okolhatja az általa elszenvedettekért, nem pedig az elkövetőt.
Szeretném hinni, hogy ez ma már másképp történne. De ezer jele van annak, hogy nem.
( És mielőtt bárki legyintene- sajnos van ilyen sztoriból friss is nekem.)
Azt szeretném, ha ezen tudnának változtatni, tisztelt BRFK.
De a kormánynak is van feladata: az Isztambuli Egyezmény sürgős ratifikációja.
Kérlek, írjátok le Ti is a történeteiteket.
És osszátok, kérlek.
Petíció a ratifikációért az első kommentben
