Hankó Balázs elkeseredett lépéseit figyelem. Nincs bennem öröm, vagy kárörvendés. Nem csak azért, mert nekem is vannak gyerekeim, van családom, és tudom, mennyire borzalmas dolog elszakadni a szeretteinktől. És nem is csak azért, mert idén februárban életemben először voltam egy börtönben, Pratóban. Ott vizsgáztattam egy nagyon sok évre élítélt maffiózót, aki közben beiratkozott a firenzei egyetemre, és annyira élvezte, hogy a sikeresen elvégzett alapszak után még mesterire is beiratkozott. Én nem tudok „örülni” Seszták, Hankó, majd remélhetőleg Rogán, Szíjjártó, Lázár, Lölő, meg a fél Orbán család lecsukásának. Persze azért is, mert emberek. És nem szeretem az emberi szenvedést. Az övéjüket sem – ennyi jóérzés azért csak szorult bennem. De két egészen racionális ok miatt némi szomorúsággal tekintek a következő pár hónapra, amikor sorra kerül majd a NER vezérkara. Az első ok az, hogy ide nem is lett volna szabad eljutunk. Ki nem tudta ebben az országban, milyen politikus egy Seszták vagy egy Hankó Balázs? Mennyit kellett volna még lopjanak ahhoz, hogy észregye az ügyezség, hogy „hé, ezek lopnak ám, nyomozzunk”?
Az, hogy 2026. szeptember 28-a úgy vonul be a magyar történelembe, mint az a nap, amikor elkezdődött a NER politikai szárnyának elleni művelet, nem dicsőség, hanem szégyen. Szégyen, hogy ide kellett jutni. Szégyen, hogy a magyar állam, a magyar intézményi rendszer ilyen mértékben csődöt mondott, hogy ha nem rázza meg az április választási forradalom és a kormányváltás, az égvilágon soha semmi nem történt volna. A második ok, amiért józanul és kicsit komoran nézem a képeket, és hallom a beszédeket az, hogy mindezt én már átéltem. 15-16 éves voltam Olaszországban, mikor az 1992 februárjában Milánóban és másutt fiatal ügyészek által indított korrupcióellenes hadjárat („Mani Pulite” – azaz Tiszta Kezek) elérte a legfelső politikai vezetést, és egy év alatt el is söpörte az egész „Első Köztársaságot”. 25 ezer embert helyeztek vád alá, 4.500-at vettek hosszabb-rövidebb időre őrizetbe. Többen öngyilkosok lettek, vagy elmenekültek az országból – Bettino Craxi szocialista vezért pl. a tunéziai Hammametben halt meg. Jobb lett azóta az olasz politikai kultúra? Sikeresebbe lett-e az ország? Nem feltétlenül. De egyet tudok: hogy 1992-ben mindenki tudta és érezte, hogy a fennálló rendszer romlott, és mély változtatásokra szorul.
A „tisztitótűz” és a NER jogi/bírósági úton történő felszámolása nem eredményez majd önmagában egy élhetőbb és sikeres országot. Viszont elengedhetetlen előfeltétel ahhoz, hogy egyszer elérjük azt, hogy ilyen országban éljünk.
