Mintha az elkövetők a NER-es vadászok egyik kedvenc terepét kívánták volna „megtisztítani” a ragadozó madaraktól

„A nem hittem a szememnek állapota természetesen éppen úgy csak pillanatokig tarthat, miként farkasszemet nézni is csupán nagyon rövid ideig lehet. A harmónia létrejöttének vagy teljes hiányának a látszata ugyanis azért nem tartható fönn hosszabb ideig, mert nem csak az értelem és az érzelem áll eleve, fiziológiailag is diszharmonikus viszonyban egymással, hanem az elsajátított vagy elsajátításra váró belső kép sem azonos azzal a képpel, amelyet az érzékszervek a végleges rögzítés minden reménye nélkül, földolgozatlan, tehát semleges formában fölfognak. Az arc egésze ugyanakkor ezt a hármas kölcsönösségi viszonyt is a legvégletesebben tükrözi. Erről szintén mindenki meggyőződhetik, ha kis kézitükrének segítségével megszemléli mindkét profilját, s csak ennek utána, mintegy ezekkel összevetve néz szemközt a tükörrel.” Ez a bekezdés a Nincsen tovább című szövegben szerepel, az Emlékiratok könyve (1986) című műben.

Azt hiszem, a tudomány is valami ilyesmit csinál. Megfigyel, elemez, összevet. Miközben végig ott lebeg felette a kérdés, hogyan képes együtt, egyben létezni az értelem és az érzelem.

AGY + AI

Néhány éve még csupán a ChatGPT-re csodálkoztunk rá, mostanra meg már benne vagyunk a sci-fi- és cyberpunk irodalom látomásvilágában. Olyannyira, hogy az emberi agy és az AI működése között mutatkozó elképesztő hasonlóságok szinte már nem is meglepőek. Tóth András cikke az effajta analógiák egyik legmegdöbbentőbbjével foglalkozik.

Ha az agyat óceánnak képzeljük el – szemlélteti a szerző –, akkor vannak a számunkra könnyen hozzáférhető, felszínen úszó gondolatok, de a legtöbb aktivitás a mélyben zajlik. Ehhez férünk hozzá, ezt hívjuk elő nehezebben. Az idegtudomány megkülönbözteti a hozzáférési tudatosságot, és az élmények szubjektív minőségét, amelyet fenomenális tudatosságnak nevez. Nos, az Anthropic kutatói azt közölték, hogy a Claude-ban is megjelent egy funkcionálisan hasonló kettősség, ezt a rendszert J-térnek (J-space) nevezték el. Úgy tűnik, tulajdonképpen lehetővé vált a hozzáférési tudatosság tapasztalati vizsgálata. Ez azon kívül, hogy lenyűgöző, felveti a tudatosság tudományos megfogalmazásának, megragadásának kérdését. Na, itt kell fejest ugrani a cikk óceánjába, amelyben a tájékozódást Orbán Gergő, a HUN-REN Wigner Fizikai Kutatóközpont tudósa segíti.

SZÁRAZSÁGTÖRTÉNELEM

Vörös az országtérkép, kiszáradunk. A probléma létét talán már nincs, aki vitatná, ugyanakkor még mindig sokan nyugtatják magukat azzal, hogy jó-jó, de régen is volt ilyen. Lehet. Csak éppen nem egy rohamosan felmelegedő hőmérsékleti trend közepette. De hogy pontosan hogyan is volt régen, milyen magyarázataink, viszonyulásaink és megoldási kísérleteink voltak, arról Bodnár Zsolt cikke beszél részletesebben. Három évet emel ki a félmúltból: 1952, 1971, 1983, mindhárom másképp volt aszályos, mindegyikben másképp érkezett a hőség, és mindegyik elég súlyos volt.

Az ötvenes években szabotázst gyanítottak, a pártlap szinte kinyírta a csorvai tanácselnököt, pedig csak azt merte mondani, hogy az aratási terv nem teljesíthető. A hetvenes években némileg realistább lett a megközelítés, talán a pánik miatt, hisz 1971 nyarán nem folyt víz a csapból, és épp a Balatonnál volt a legsúlyosabb a helyzet. A nyolcvanas évek elején a pazarlókat ítélték el kőkeményen, a rendszerszintű gondokkal kevésbé törődtek. Tervek és programok születtek, megoldások kevésbé. A vízhiány mikrotörténete egy izgalmas cikkben – nekem ez volt a hét csúcspontja.

EGYETÉRTÉS

Az elmúlt másfél évtized hozzászoktatott bennünket az irányított kérdésekhez. Az úgynevezett nemzeti konzultációk és a népszavazások kérdéseiben teljes egészében benne volt a válasz, az egyetlen helyes válasz, amelyet a hatalom hallani akart. Most, amikor a részvételiség, a közvetlen demokrácia, egyáltalán, a „köz” megkérdezésének formáit keresi az új kormányzat, nem árt végiggondolni a kérdés és válasz dinamikáját, a problémamegértés vagy éppen a teljes félreértés mechanizmusait.

Bojár Ábel közvélemény-kutatási szakember cikke éppen ezeket a mechanizmusokat tárgyalja. Rámutat, hogy mennyire nem mindegy, hogyan szól a megválaszolandó kérdés, az egyetértés és egyet nem értés opciója ugyanolyan súllyal van-e felkínálva, mindenki számára érthető-e, hogy miről van szó és mi a tét. Alapkérdések egy demokráciában, legalábbis annak kellene lenniük. Példákon szemlélteti az egyetértési torzítást, vagyis azt a válaszadói viselkedésmintát, hogy erős meggyőződés hiányában, illetve magas fokú kognitív terhelés alatt a válaszadók hajlamosak az egyetértési skálákon az „egyetértek” irányába húzni.

HIDAK A DUNÁN

Az elmúlt hetek szárazságában és vízkrízisében (amely persze egyáltalán nem ért még véget) mindannyian a Dunát kémleltük. Az is, aki nem a Duna mellett lakik. Meddig megy még lejjebb a vízállás? Mi bukkan elő a mélyből? Mikor áll le végleg az atomerőmű? Ebben a helyzetben Molnár László Árpád építőmérnök, közlekedésgazdasági mérnök, a Magyar Mérnöki Kamara Közlekedési Tagozatának korábbi vezetője egyszer csak azt javasolja, nézzük meg, mi van a folyó fölött.

Cikkében végigveszi a dunai hidakat és azok tervezési, megvalósításbeli, mondhatni strukturális problémáit. Mármint nem a szerkezetekét, hanem a koncepciókét. Honnan hová visz, miért épp ott helyezkedik el, ahol, milyen közlekedési, vasúti, területfejlesztési problémákra ad és nem ad választ, egyáltalán, jó ötlet volt-e oda tenni, ahol éppen van. Bevallom, ez sosem jutott eszembe még – kivéve talán Budapesten, ahol van pár hidunk, amely szinte „falnak” (hegynek, lakótelepnek, stb.) ütközik. Persze: lehetett volna másképp?

HÁBORÚ ÉS BÉKE

Csütörtök reggel, mielőtt elkezdtem összeállítani ezt a hírlevelet, testvérlapunk, a 444 podcastjában az orosz–ukrán háború aktuális állásáról szóló adást hallgattam, amelyben arról volt szó, hogy az oroszok fokozzák az ukrán lakosság elleni direkt támadásokat. Bármennyire is közhelyszerű, de a primer megrendülésen, majd a keserűségen és felháborodáson túl leginkább az erőszak totális értelmetlensége és ősi, atavisztikus jellege jutott eszembe. Maksay Gábor neurobiokémikus cikke éppen az eszelős háborúzás evolúciós gyökereire mutat rá. Durvábbak és szervezettebbek vagyunk, meg persze gyilkos technológiánk is van hozzá, de a háborúsdit az állatoktól örököltük.

Ez persze nem ment fel minket (sőt), de tény, hogy megtalálhatók az állatvilágban is a koalícióképzés, a területszerzés és -védelem, az erőforráskontroll, a csoportlojalitás és identitás motívumai és mintázatai. Ha úgy tetszik, az ember a vallásokkal, ideológiákkal, államokkal és hadseregekkel csak ezeket a biológiai alapokat erősítette fel és intézményesítette. Csakhogy a cikk arról is beszél, mit tanulhatnánk az állatoktól, ami a békét illeti. És ami igazán revelatív volt számomra, hogy ez a valami a matriarchátus és a társadalomszervezés körül keresendő.

MADÁRMÉRGEZÉS

A közúti balesetek és a gyilkos villamosvezetékek mellett a mérgezések jelentik a legnagyobb veszélyt a hazai madárállományra. Az utóbbi idők legsúlyosabb, szándékos ragadozómadár-mérgezése öt évvel ezelőtt történt, Vajna Tamás cikke pedig nemcsak a dermesztően kegyetlen bűncselekményt ismerteti, hanem arra is felhívja a figyelmet, hogy a tettesek a mai napig nincsenek meg.

A Szent András Dombi Vadásztársaság területén, a Tura, Galgahévíz és Hatvan által határolt területen, nyolcezer hektárra kiterjedően, tömegével kerültek elő rétisas-, barnakánya- és hamvas rétihéja-tetemek, valamint a pusztulásukat okozó méreganyagok. Úgy tűnik, mintha az elkövetők a NER-es vadászok egyik kedvenc terepét kívánták volna „megtisztítani” a ragadozó madaraktól, hogy az uraknak könnyebb dolguk legyen, amikor apróvadakra mennek. Buzgón dolgoztak az elkövetők: az akkor elpusztult rétihéjákban a halálos karbofurán dózis 36-szorosát mutatták ki. Összességében 158 felnőtt ember meggyilkolásához elegendő mérget használhattak fel azok a személyek, akiknek a kilétét a hatóságok még mindig nem tudták felderíteni. A cikkből az is kiderül, miért függesztették fel az eljárást 2024-ben.

HÁROMSZEG

Szabó Attila cikke abból a kérdésből indul ki, hogy a gazdaság fellendítésére hogyan és honnan mozgósítható a sokszor emlegetett hazai munkaerő-tartalék, ha ugyan van még ilyen. Egy kutatást ismertet, amelyben Zsinka Flóra és Berger Viktor, a Pécsi Tudományegyetem Szociológia Tanszékének oktatói egy hátrányos helyzetű kistelepülés példáján keresztül mutatják be a mobilitást gátló tényezőket.

A kutatók aprófalvakat vizsgálva, számos interjú, végső soron egy szociológiai mélyfúrás nyomán írják le a folyamatokat, de mindezt egy fiktív faluba, Háromszegre helyezik. A név pedig onnan jön, hogy több adatközlő is Bermuda-háromszögként írja le a faluját, ahol eltűnnek dolgok, emberek, szándékok és lehetőségek, végső soron elenyésznek a perspektívák. Elégtelen a közlekedés, nincs már helyi orvosi ellátás, az iskolát bezárták, valamirevaló bolt se működik már. Nincs persze munka sem, szétestek a közösségek, a fiatalok réges-rég elvándoroltak, aki maradt, az pedig nehezen mozdul. Honnan, hogyan és főleg mire volna itt még tartalék?

ENERGIAKÖRKÉP

Oroszország Ukrajna elleni háborúja abból a szempontból is paradigmaváltást hozott, hogy felhívta a figyelmet az Európai Unió energiafüggésére, az energiaellátásunk strukturális problémáira. Mindközönségesen „orosz olaj, orosz gáz” címszó alá szoktuk rendezni ezt a kérdést, pedig azért ennél árnyaltabb megközelítésre volna szükség. Merthogy a leválás nemcsak az orosz energiahordozóktól való függetlenedést kellene, hogy jelentse, hanem általában a fosszilis energiától való fokozatos eltávolodást. Mert egyszerűen nem fenntartható: nem lesz belőle elég, és addig is, amíg elfogy, a felhasználása súlyosbítja a klíma- és környezeti válságot.

Kuglics Sarolta az energiahelyzetet ismerteti, európai fókusszal. Van-e energiakrízis a kontinensen? Vagy „csak” arról beszélhetünk, hogy nehézségek, hiányok lépnek fel az orosz gázról való leválás közben, és az egyes országok eltérő módon igyekszenek orvosolni a problémákat? Miként alakulnak a felhasználás adatai? És ami ezeken túl mutat: milyen értelmes stratégiák rajzolhatók fel ezekben a hektikus időkben?

POLAROID

Érvényes kis p-vel, polaroid, és naggyal is, Polaroid, hiszen nemcsak egy technológiai fejlesztésről van szó, hanem a vállalatról is, amely erre a fotótechnikára épült. Edwin H. Land amerikai fizikus 1937-es találmánya, a polaroid nyersanyag és kamera, az ötvenes évek végétől kezdett elterjedni a világban, de Magyarországra leginkább a nyolcvanas években jutott el, szabadon használni pedig a rendszerváltás körül lehetett először, hiszen addig COCOM-listás volt az eljárás, a kamera és a film is.

Amikor viszont bejön az országba és vele megjelenik a cég is, akkor számos kreatív szakember, fotográfus és alkotó kezdi használni a „rögtönfotót”. És legtöbben egyből nem konvencionális módon használják, kísérleteznek az anyaggal és a látvánnyal. Ezekkel a praxisokkal foglalkozik egy interjúkötet, amelyet a Magyar Nemzeti Múzeum fotográfiai gyűjteményének két munkatársa állított össze. Izgalmas és kockázatos fotótechnikai megoldások, játék fénnyel és emulzióval, közben pedig a rendszerváltás és a korai kilencvenes évek társadalmi felfordulása. A Polaroid: című könyvben a számos személyes visszaemlékezés mellett sok hihetetlenül érdekes képi megoldás szerepel, és az alkotói leleményesség mellett számomra ez a legüdébb része a kötetnek. A mobiltelefonok és az AI korában a kép leértékelődését éljük meg, és a polaroid egyszerisége és manipulálhatatlansága egyszerre izgalmas és szinte felforgató.

ZANZA

• Ha azt hinnénk, csak Pakson lettek gondok, itt van néhány adat arról, miként érintette Európa atomerőműveit a szárazság.
• A műanyag csomagolások uniós szabályai a kisvállalkozók körében nem aratnak osztatlan sikert.
• A világon először végeztek sikeres agyműtétet AI segítségével.
• Most már tudjuk (azaz halljuk), milyen volt a világ hangképe a dinoszauruszok idején.
• Egyre többen halnak bele a tüdőrákba, pedig minden adott ahhoz, hogy időben felismerjük, vagy ki se alakuljon a rettegett betegség.
• Máté Bence pedig megint ott van a világ legjobb természetfotósai között.

Ki ne felejtsem kollégáim kólatesztjét, valamint az Ész Ventura aktuális feladványát, amely egy tó kiszáradásával foglalkozik!

Köszönjük, hogy minket olvasol, találkozzunk a jövő héten is!