Szégyenbélyeg volt, büszkeség lett – miért tetováltat magára egyre több ember?
Nyáron megszokott látvány a strandokon, utcákon a karokról és más testrészekről elővillanó tetoválás. Trendkövetés, de akár traumafeldolgozás is állhat a háttérben. Miért varratnak az emberek?
A testmódosításnak sok motivációja lehet: gyakori a pusztán esztétikai szempont, de az önkifejezés vagy az emlékállítás, rögzítés igénye sem ritka, legyen az jó vagy rossz esemény az élettörténetben. Jellemző emellett a csoporthovatartozás, csoportidentitás kifejezése; ilyenek a motorostetoválások vagy a különböző szubkultúrák tetoválásai, a börtöntetoválások, és léteznek nagyon specifikusak is, mint azokban az esetekben, amikor második generációs holokauszttúlélők magukra varratják a nagyszülők tetoválásait – kezdi Csekő Csilla terapeuta, aki pszichológiai doktori kutatásában dolgozta fel a témát.
Ahogy mondja, kifejezetten az élettörténeti tetoválásokra igaz, hogy valamiféle krízisként vagy akár traumaként meghatározott eseményekhez kapcsolódnak, ezek értelmezésére és feldolgozására szolgálnak. „Pszichológiai értelemben a krízis mindazokat az élethelyzeteket lefedi, amelyek nagy változásokat indítanak el az életünkben, olyanokat, amikkel meg kell küzdeni, megoldást találni rájuk, integrálni – akkor is, ha a változás pozitív, mint a házasságkötés vagy a gyerekszületés. Jelentésük van nemcsak az életutunk, de a személyiségfejlődésünk szempontjából is, és ezt valamiként értelmezni akarjuk, ami gyakran nagy munkát jelent.”
A feldolgozásnak minden esetben része a jelentéskonstrukció, még negatív történés esetén is: „Hogyan éltem meg, mit jelent ez nekem, milyen tanulságokat, következtetéseket vontam le.” A szakember hozzáteszi, hogy akik traumát tetováltatnak, valójában nem az átélt borzalmakra akarnak emlékezni, hiszen azt úgysem lehet kitörölni.
A legtöbben arra az útra szeretnének emlékezni, ahogy megdolgozták, vagy arra a személyiségre, akikké váltak általa, és meghaladták például, hogy egy szenvedélybeteg családban nőttek fel.
A kulturális, transzgenerációs vagy társadalmi traumáknál emellett hangsúlyosan megjelenik az is, hogy azok társadalmi emlékezeti keretbe kerülnek, és ott konstruálnak jelentéseket, nem pusztán a saját testen.”
Ahhoz, hogy egy tetoválás pontosan hova kerül, annak is köze van, hogy mennyire intim vagy megosztható a jelentése; egy kevésbé átdolgozott eseményt gyakran rejtettebb helyre tetováltatnak, szemben azzal, amiről már tud beszélni a viselője. „Számít az is, hogy mit akar vele kezdeni. Van, aki kifejezetten a saját maga számára készítteti: azért, hogy a belső dialógusait, a feldolgozás útját végig tudja járni anélkül, hogy abba másokat bevonna. A tetoválás helyének sok esetben az életeseményhez is köze van – ilyen például, ha az apa halála után az általa viselt tetoválás ugyanoda kerül a fiú testére, ahol az övén volt, és ugyanaz is lesz, esetleg kis módosítással. De
olyannal is találkoztam, aki egy párkapcsolati bántalmazás feldolgozásának állított emléket ott, ahol a bántalmazás nyomai hajdan voltak
– teszi hozzá Csekő Csilla, aki szerint a láthatóság emellett társadalmi jelentést is hordoz: megengedett-e az adott munkakörnyezetben, vagy kulturálisan tabunak számít-e a témája, például egy gyásztetoválás esetén.
Van, aki kifejezetten stílust választ, vagy olyan tetoválót, aki bizonyos stílusban dolgozik, hiperrealisztikusan vagy erős színvilággal, minimalistán, csak képpel vagy csak szöveggel. Ilyenkor a választás leginkább személyes preferencia alapján történik, és kevéssé kapcsolódik a témához, inkább az esztétikumhoz. Egy absztrakt, nonfiguratív mintát és annak a jelentését látszólag jobban el lehet rejteni, a szinte fényképszerűen felvitt családtetoválások pedig annyira egyértelműek, hogy nincs is mit kérdezni róluk.
„Önmagában annak is megvan a maga folyamata, hogy megtanuljak együtt élni a tetoválással, azzal, hogy a bőrömön van valami, amiről interakció indulhat, és miként tudom ezt az interakciót úgy irányítani, hogy az számomra komfortos legyen. Az önismeret mellett ebben a szociokulturális szokásrendszer is meghatározó: ki kérdezhet, ki tehet megjegyzést a testemre?” – hoz be egy másik aspektust a kutató. Tapasztalata szerint
sok nő számolt be arról, hogy az ő testük bizonyos értelemben „szabadabb préda” társadalmilag, mert egy női testre és a rajta lévő tetoválásra még mindig többen tehetnek megjegyzést vagy ítélhetik meg, mint egy férfitesten lévőre.
A tetoválásnak tehát genderszempontja is van: a női test tekintetnek, megítélésnek, kontrollnak való kitettsége ugyanúgy jelen van, ha tetoválás került rá, sőt.
„A női tetoválás sokáig táncosnők, prostituáltak díszítésére, megbélyegzésére szolgált, míg a férfitetoválások korábban váltak önkifejezési formává. A történeti különbség mellett az is szerepet játszik, hogy milyen országról, társadalmi közegről beszélünk. A férfi- és a női test másként van kontrollálva, így az is másfajta kontroll alatt lesz, hogy mit tetováltathat valaki.
Viszonylagos egyenlőség van abban az értelemben, hogy férfiak esetében kevéssé elfogadott, ha nőiesnek tekintett mintákat, motívumokat tetováltatnak, és fordítva.
Annak ellenére, hogy magam is ismerek olyan tetoválóművészt, aki rengeteg színes, virágos, gazdagon ornamentált mintával dolgozik, és sok férfi kliense van, még mindig meghatározó, hogy mit tekintünk nőiesnek, és mit férfiasnak. Mindemellett a nőknél sokkal inkább tényező, hogy élethosszig magukon viselik a tetoválást: miként változik ez a terhességgel, az anyasággal? Az ő esetükben sokkal gyakrabban felmerül az a kérdés, hogy miként néz ki majd egy öregedő, ráncosodó bőrön” – mutat rá Csekő Csilla.
A tetoválás társadalmi, szociokulturális jelentésváltozása szintén egy folyamat; ma már teljesen másként tekintünk rá, mint évtizedekkel ezelőtt, és mostanra szinte már az a meglepő, ha valakin nincs. „A klienskör is nagyon átalakult: van olyan, évtizedek óta dolgozó tetoválóművész, aki arról számolt be, hogy a praxisa kezdetekor járt hozzá egy gazdagabb és egy bűnözői réteg, és jól érzékelhető volt a változás, amikor egyre inkább megjelentek a középosztály tagjai, az átlagemberek. Mind több női kliense lett, majd jöttek az egyre fiatalabbak, most pedig már a 18 év alatti korosztály is egyre gyakrabban keresi, habár ez szülői engedélyhez kötött” – összegzi a szakember.
A felmérést 302, legalább egy tetoválással rendelkező résztvevő – 140 nő és 162 férfi – körében végezték. A kapott eredmények alapján a férfiak és az alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezők körében volt a leggyakoribb a megbánás, de azokra is jellemző volt ez, akik amatőr tetoválóhoz fordultak, vagy épp saját maguk készítették a bőrdekorációjukat.
Az a 80 résztvevő, aki legalább az egyik tetoválását megbánta, az első mintát átlagosan 19 évesen csináltatta, míg azok, akik nem bánták meg, átlagosan 23 évesen varrattak először. Az előbbi csoportban a tetováltatás fő motivációja a trendkövetés volt, az utóbbiban pedig inkább az egyéniség, a kreativitás kifejezése. A megbánás hátterében főleg a tetováláshoz fűződő társadalmi attitűdök és a trendek változásai álltak, de jellemző volt még a családi nyomás, a munkavállalás, a partnercsere vagy akár az is, hogy rosszul sikerült a minta.
