Képzeljük el Miskolcot egy forró nyári napon, 1660-ban.
Nincsenek autók, nincs villamos, még macskaköves főutca sem, sőt Bató István sem járja jellenzetes teveszőr nadrágjában és nagy karimájú kalapjában a várost. A város alig néhány ezer lelket számlál, lakói földművelésből, szőlőművelésből és kereskedelemből élnek. Az Avas oldalában szőlők sorakoznak, a Szinva malmokat hajt, a sétálóutca helyén piac zsibong, mindemellett a templom harangja pedig ugyanúgy jelzi az idő múlását, mint ma.
A béke azonban ekkoriban rendkívül törékeny volt, bármikor, egy varázsütésre megváltozhatott minden.
Ugyanis Magyarország három részre szakadt már majd’ 140 éve, Miskolc pedig a végvári harcok árnyékában élt. A török portyázó csapatok bármikor felbukkanhattak. A város lakói tudták, hogy ha felcsapnak a füstoszlopok a távolban, nem kérdezősködni kell, hanem menekülni.
És eljött az a nap.
Az avasi toronyban félreverték a harangot.
,,- Jön a tatár! – Itt vannak a törökök!”
(Miskolczi Napló – 1905. október 11., Miskolcz veszedelme 1660-ban)
1660-ban Muszli bég vezetésével egy török portyázó sereg jelent meg Miskolc határában. Nem ostromra érkeztek. Az ilyen csapatok célja a fosztogatás volt: élelmet, állatokat, értékeket és foglyokat akartak szerezni. Egy-egy ilyen rajtaütés néhány óra alatt évtizedek munkáját tehette tönkre.
Amikor a hír eljutott a városba, pánik tört ki, aki csak tudott, menekült. Nem dél felé, nem valamelyik közeli településre, hanem a Bükk rengetegébe. A környék barlangjai és sűrű erdei évszázadokon át természetes menedéket jelentettek a miskolciak számára. Már a tatárjárás idején is ide húzódtak vissza az emberek, és most ismét ezek a sziklák jelentették az utolsó reményt.
,,- Úgy hiszem, hogy a tiszteletes uraimék is a Bikkbe igyekeznek. Talán épen a Király-kutjához, a Kecskelyuk-barlangba, ahol harmadéve is meghuzódtunk a törökjárás idején.”
(Miskolczi Napló – 1905. október 11., Miskolcz veszedelme 1660-ban)
Egész családok indultak útnak. Idős emberek, kisgyermekek, asszonyok. Amit magukkal tudtak vinni, azt vitték. Amit nem, azt hátrahagyták a sorsára.
A város vezetői sem maradtak Miskolcon. A korabeli feljegyzések szerint a főbíró, az esküdtek, a jegyző, az iskola rektora, a református lelkipásztorok és számos ismert miskolci polgár is a Bükk barlangjaiban keresett menedéket. Voltak, akik a Kecskelyuk-barlang felé indultak, mások a Dolka-hegy üregeiben rejtőztek el.
,,A Büdös-pest barlangba költözött be a két lelkipásztor – Diószeghy és Harsányi -, Szentlászlay Balázs, az iskola rektora, Debreczenyi János főbíró, Bakos és Kormos esküdtbírók, Vasfejeő János főnótárius, Simon Lukács kincstartó, Erszénjártó István, Kun Benedek, Laksay Demeter, Berzy Miklós, Pathaky Sándor, Takáts Miklós, Koppanós János, Nyíreő Mihály, Bereznay György és még sok városi döntéshozó. A többiek a Dolka-hegyen lévő barlangokban találtak menedéket. Ezek voltak a Dőry, Tybold, Szepessy, Chernel, Miskolczy, Bárczay családok tagjai, illetve az egyszerű miskolciak.”
(miskolciszemelvenyek.blog.hu – Az 1660-as török veszedelem – avagy Diószeghy Ilonka megmentése)
Közben odalent lángokban állt Miskolc. A törökök kifosztották a házakat, elhajtották a jószágot, amit nem tudtak elvinni, azt sokszor felgyújtották vagy elpusztították. Az utcák kiürültek. A néhány órával korábban még nyüzsgő mezővárosból szinte kísértetváros lett. A Bükk erdeiben azonban senki sem tudta, mi történik odalent.
Nem volt hír. Nem volt futár. Nem volt telefon. Csak a távolból felszálló füst jelezte, hogy a város sorsa bizonytalanná vált.
A menekültek napokig vártak. A legnagyobb félelmük nem is az volt, hogy nincs mit enni vagy inni, hanem hogy mikor mernek visszatérni. Hiszen ha túl korán indulnak haza, könnyen a törökök fogságába eshetnek.
Végül különös megoldás született.
Az egri pasa menlevelet adott a miskolciaknak, amely biztosította számukra a hazatérés lehetőségét. Csak ezután mertek előbújni rejtekhelyeikről. Amikor azonban visszaértek, sokakat lesújtó látvány fogadott.
Otthonok pusztultak el, termések vesztek oda. Családok maradtak mindenük nélkül. Az embereknek szinte a semmiből kellett újrakezdeniük az életüket. Mégis ez a történet nem csupán a pusztításról szól. Hanem arról is, hogy Miskolc mindig képes volt talpra állni.
Nem ez volt az első csapás, amely a várost érte, és sajnos nem is az utolsó. Török támadások, pestisjárványok, tűzvészek, árvizek, háborúk… A történelem újra és újra próbára tette a miskolciakat. De a város minden alkalommal újra felépült. Talán ezért olyan különleges Miskolc történelme. Nemcsak a nagy épületek vagy a régi utcák miatt, hanem azért, mert mögöttük generációk kitartása, hite és összefogása húzódik meg.
Ha ma a Bükk turistaútjain sétálunk, vagy megállunk egy-egy barlang bejáratánál, ritkán gondolunk arra, hogy ezek a helyek egykor emberek százainak jelentették az életet. Itt várakoztak némán, reménykedve, miközben odalent a városuk lángokban állt.
Az 1660-as török veszedelem ezért nem csupán egy régi történelmi esemény. Ez Miskolc egyik legdrámaibb fejezete, amely emlékeztet bennünket arra, hogy városunk történelmét nemcsak épített öröksége, hanem az itt élők bátorsága és túlélni akarása formálta.
Forrás:
Miskolczi Napló – 1905. október 10., október 11., október 12., október 14., október 22.
