Tegnap nem bonyolítottuk az életünket, megérkeztünk a Bercy Sein buszpályaudvarra, ahova Európa minden szegletéből érkeznek Flixbus-ok, mást nem is nagyon láttam, csak buszt, meg rengeteg embert, akik húzták a bőröndjüket vagy fel-vagy leszálltak. A XXI. század ember archetípusa a nyeles bőröndös turista lesz, művészek majd így ábrázolják a 2010-es, 2020-as évek vándorló, bolyongó emberét, ahogy a II. világháború után a ballon kabát és a kézi táska volt a rendíthetetlen kellék vagy a 80-as években az aktatáska számzárral, mint a menő, fontos ember tartozéka. Most a fontos ember húz maga után valamit, színes kicsi téglatestet vagy gurít egy nagy otromba geometriai formát vagy mint mi,valami sport zsákot vonszol.
Elcsigázott az ember 20-25 órai utazás után, mi tagadás, szeretné újra embernek érezni magát, ezért a Café Lolában megittunk mindenekelőtt egy-egy hideg sört, hogy elgondolkodjunk rajta, milyen csirkét eszünk: kókuszosat és csípőset zöldséggel vagy rizzsel, krumplival. Nem csalódtunk, Párizsban nem tolnak az ember orra elé ehetetlen ételt. A löncs után elmentünk a nem túl távoli Marais negyedbe, melynek fojtó légkörét Dumas regényekben lehet olvasni. Szállásunk egy olyan házban van, amit a párizsi polgárok a Bastille elbontása után az elhordott kövekből építettek. Kérdezték miért van itt demokrácia? Mert itt nem gatyáztak 200-250 éve, ölben hazavitték az emberek Hatvanpusztát, a hatalom akkori és itteni undorító szimbólumát.
A világ teli szenvedéssel, könnyel és fájdalommal, szeretném az együttérzésem mellett a hálámat is kifejezni a Teremtőmnek, hogy élek, biztonságban vagyok és ma is vívhatok egy nagyszerű európai körversenyen.
Igaz, egy hónapja a sérülésem miatt nem tudok készülni, de szerencsére nem a vívó karom sérült és Adrian Pop Mester telefonon elmondta, mi legyen a stratégiám és bízzak magamban.
Az utcánk a Saint-Paul-Saint Louis templommal szemben van, itt pedig a muskétások vívták, hogy bosszantsák a bíborost és jó volt a pengéjük.
