August Sander (1876–1964) monumentális életműve, a 20. század emberei (Menschen des 20. Jahrhunderts), a modern fotótörténet egyik legradikálisabb vállalkozása: egyszerre tudományos igényű szociológiai archívum és a weimari korszak belső ellentmondásoktól feszülő vizuális látlelete. Sander módszertana az avantgárd Kölner Progressiven és a Neue Sachlichkeit (Új tárgyilagosság) szellemében az idealizálástól mentes, empirikus reprezentációt hirdette, feltárva a háború és az urbanizáció által formált nemzet kollektív identitásának törékeny szerkezetét. A Yale University Art Gallery kiállítása ebbe a könyörtelen, szinte biológiai determinizmussal megalkotott taxonómiába enged betekintést, amelyben a művész hét főcsoportba – a földművestől a szakmunkáson és a művészen át egészen a társadalom peremére szorult „utolsó emberekig” – kívánta beszorítani a korabeli német társadalom teljes spektrumát.

Ez a távolságtartó, tipológiai megközelítés azonban felveti a tárgyilagos tekintet paradoxonát: a rendszerezés vágya egyfajta torzító prizmaként működik, ahol a társadalmi szerep és a személyes identitás állandó feszültségben áll egymással. Sander hitte, hogy az általa rögzített archetípusok a társadalom minden rétegében, a falvaktól a városokig, életkortól és foglalkozástól függetlenül ismétlődnek. Grandiózus kísérlete során egyedülálló módon ötvözte az autonóm művészi munkát, a megrendelésre készült portrékat és a családi élet pillanatait, több tízezer negatívot létrehozva.