Nagyvárosi álmodozók HVG 2005/

A DAM helyzetét Káli Sándor, Miskolc
polgármestere is megnyugtatónak tartja.

TERVEK A MISKOLCI IPARTELEP HASZNOSÍTÁSÁRA •
Nagyvárosi álmodozók
Építészek és iparosok Nemzeti Technikatörténeti Emlékparkot képzelnének el az
egykori Lenin Kohászati Művek telephelyén. A megvalósítást nehezíti, hogy a terület
osztatlan közös tulajdonban van, és még csak pontos térkép sem készült róla.
„Amikor 1944-ben az amerikai-angol szőnyegbombázás után ebédet vittem apámnak
a diósgyőri kohászatba, az különb állapotban volt, mint most” – emlékezik a több mint
hatvan évvel ezelőtt történtekre Drótos László, aki esztergályosként kezdte a pályáját
ugyanitt. Később elvégezte a műszaki egyetemet, majd a városi pártbizottság élén
eltöltött évek után, 1982-től vezérigazgatóként irányította a Lenin Kohászati Műveket
(LKM). Elődje, Szeppelfeld Sándor, távol-keleti tanulmányútjáról visszatérve a
környezetével megosztotta, hogy a kint látottak alapján nem jósol nagy jövőt a
miskolci kohászkodásnak, majd a munkásőrségnél rendszeresített fegyverével
végzett magával.
A válság valóban nem kímélte az LKM-et, amelynek elhagyott csarnokai mentén az
elmúlt másfél évtizedben sajátos rozsdaövezet alakult ki. A terület hasznosításának a
miskolci önkormányzat csak mostanság veselkedik neki, ami nem lesz könnyű
menet, mert jelenleg osztatlan közös tulajdonban van, egyetlen helyrajzi számon.
Még megbízható térkép sem készült róla, állítólag a város vezetői is olyanból
próbálnak dolgozni, amelyen a gyár előtti tér még Lenin nevét viseli, és fehér folt
jelöli az LKM-romjain megmaradt, gyakori tulajdonosváltást és felszámolást
elszenvedett Diósgyőri Acélművek Rt. – DAM, majd DAM Steel Rt., most éppen DAM
2004 Kft. -, valamint a Diósgyőri Gépgyár (Digép) területét.
A hajdani kohászati nagyüzem 160-170 hektárnyi földingatlanának valamivel több
mint felét a DAM 2004 Kft. birtokolja, a többit hozzávetőlegesen ötven kisebb-
nagyobb cég foglalja el, a legkisebb mindössze 200 négyzetmétert vásárolt. Van itt
gabonaraktár, állateledel-gyártó kisüzem, egy régi üzemépületben pedig ipari
robotokat fejlesztő cég működik. A tulajdonosok köre folyamatosan változik,
némelyikük csak befektetési célból vett csarnokot vagy területet. A betelepült cégek
már 15 éve tervezik, hogy valamilyen laza érdek-képviseleti szervezetet alakítanak,
de csak odáig jutottak, hogy fogadtak egy ügyvédet, aki képviseli őket, és mind a
kicsiknek, mind a nagyoknak van szóvivőjük. Előbbieké Zai Péter, a
prémiumkategóriás autók gyártóinak is alkatrészeket szállító Technoplast Kft.
igazgatója, aki szerint „akad olyan cég, amelyik már nyolc éve viaskodik a bíróságon
azokkal, akiktől megvásárolta a helyét”. Zai úgy véli, még akár tíz évig is eltarthat,
amíg rendeződnek a telekviszonyok Diósgyőrben, de a folyamatot gyorsítaná, ha a
kohászat által nem használt területeket – amelyeket helyenként már szinte teljesen
visszafoglalt a természet – a miskolci önkormányzat megvásárolná és hasznosítaná,
akár építési telkek kialakításával is. Vagy „ha ipari parkot alakítanánk, komolyabban

előre tudnánk lépni” – vet fel egy alternatívát. Csakhogy az a néhány multinacionális
cég, amelyik Miskolc környékét választotta, inkább zöldmezős beruházást valósított
meg, nem vonzották a romok és a roncsok.
A rendezést az is késlelteti, hogy az osztatlan közös tulajdon nem nagyon nehezíti
meg a betelepült vállalkozók életét. Legalábbis ez a tapasztalata Zemlényi István
ügyvédnek, aki a DAM 2004 Kft.-n kívül az összes érintett céget képviseli. „Ha valaki
el akarja adni a tulajdonát, minden tulajdonostársnak küld egy tértivevényes levelet, s
ha arra nyolc napon belül nem kap választ, megteheti. Ezt a földhivatal is elfogadja,
így ezzel ki van pipálva az elővásárlási joggal kapcsolatos hercehurca.” Az építési
engedély megszerzése azonban már nagy állóképességet igényel – ismeri el
Zemlényi -, mert aki ilyenre szánja rá magát, minden tulajdonoshoz el kell talpalnia, s
egyenként kell tőlük engedélyt kérnie. A kuszaságok ellenére ritkaságszámba megy
az a per, amelyet a gyár területén a lábát egy 0,1 hektáros rész megvásárlásával
szintén megvető, a német Max Aicher GmbH tulajdonában lévő Ózdi Acélművek Kft.
indított a DAM 2004 Kft. tulajdonosai ellen a termelés leállítását követelve. Arra
hivatkozott, hogy a DAM legutóbbi tulajdonosváltása során nem élhetett elővásárlási
jogával; ám első fokon pert vesztett, az ügy majd a táblabíróságon folytatódik.
Az osztatlan közös tulajdon megszüntetéséhez szükséges procedúra a magas
költségek miatt sokakat visszariaszt a tulajdonviszonyok tisztázásától, holott azzal a
telkek, épületek értéke akár a duplájára is nőhetne – mondta Zemlényi a HVG-nek.
Tompa Sándor, Diógyőr MSZP-s országgyűlési képviselője szerint a viszonyok
tisztázását az is lassíthatja, hogy rengetegen építkeztek engedély nélkül, „ők pedig
nem fognak rohanni, hogy megrendeljék a geodétákat, mert ha mindent felmérnek,
kellemetlen helyzetbe kerülnek”. Azt viszont biztató jelnek tartja, hogy a szomszédos
Digép tulajdonosai rászánták magukat a telekmegosztásra, és összedobták a pénzt
egy geodéziai térkép elkészítésére, amely a földhivatalban már digitalizált formában
megtalálható. Igaz, a 44 hektáros Digép jóval civilizáltabb képet mutat, mint az LKM-
telep.
„A DAM 2004 Kft. helyzete stabil, nincs akadálya annak, hogy megkezdődjön a
területek feltérképezése és a 63 kisebb-nagyobb telektulajdonossal a terület
megosztása” – mondta a HVG-nek Melles András ügyvezető igazgató, egyúttal
rosszindulatú pletykának minősítve azt a híresztelést, hogy a cég máris több
veszteséget lapátolt össze, mint elődje, az olasz Cogne Acciai Speciali s.r.l., amely 6
milliárd forintos mínusznál vette a csomagját. A DAM helyzetét Káli Sándor, Miskolc
polgármestere is megnyugtatónak tartja. Ő arra a kérdésre, hogy az önkormányzat
miért csak most szánta rá magát a terület rendbetételére, azzal válaszolt, hogy „a
DAM a kohászattal kapcsolatos hajdani területek hasznosításakor megkerülhetetlen”.
A polgármester gyakran hivatkozik rá, hogy a környék szülötte, és az egyetemet az
egykori NDK-ban végezte el. Meglehet, a közelmúltban is onnan kapott ihletet. „A
németországi Chemnitzcel közösen pályáztunk uniós pénzre barnamezős területek
reorganizációjához” – mondta, és ezt a két térség nagyon is hasonló gondjaival
indokolta. Az önkormányzat a 2007-2013 közötti, második nemzeti fejlesztési terv

keretében is pályázik, mégpedig merész elképzeléssel. „A hajdani kohászat területét
alagút fogja összekötni az autópályával” – villant fel egy már-már fantasztikusnak
tűnő ötletet Káli, aki az egyik legfontosabb teendőnek azt tartja, hogy a gyár belső
útjai már a közeljövőben közforgalmi utakká alakuljanak át.
A városrész átalakítására egy miskolci munkacsoport merész megvalósíthatósági
tanulmányt tett le az önkormányzat asztalára, miszerint az LKM és a Digép területén
Nemzeti Technikatörténeti Emlékparkot kellene létesíteni. Ebben tovább
működhetnének az életképes gyárak, üzemek, amelyeket meg lehetne tekinteni, de a
kialakítandó park kulturális és sportprogramokkal is várná a látogatókat. „Az egykori
egyedigép-gyártó csarnokot nemrég beénekelte Bátor Tamás, a Miskolci
Operafesztivál igazgatója, és megfelelőnek találta az akusztikáját. Az egyedülálló
famennyezet alatt és a több mint száz éve, a millenniumi kiállításra öntött
vasoszlopok között érdekes lenne koncertet vagy opera-előadást hallgatni. A
szakemberek szerint ebben a környezetben jól mutatnának azok az antik szobrok is,
amelyeknek a Szépművészeti Múzeum munkatársai kerestek itt helyet nemrégiben” –
elmélkedik Drótos, aki csatlakozott a Holló Csaba építész-tervező, a Magyar Mérnöki
Kamara alelnöke, a megyei mérnökkamara elnöke személyével hitelesített civil
kezdeményezéshez. „A diósgyőri gyárkapuk mögött negyven olyan épület vagy
csarnok van, amely hasznosításra vár” – tette hozzá, megjegyezve, hogy
Magyarországon valószínűleg mindenki felkapná a fejét arra a hirdetésre, hogy
„üdüljön Diósgyőrben”, holott ő már látott „pihenjen a Ruhr-vidéken” feliratú plakátot.
A városrészmentő kezdeményezéshez csatlakozott a Bay Zoltán Logisztikai és
Gyártástechnikai Intézet is, amelynek vezetője, Tóth László maga is
technikatörténettel foglalkozik. „A régióban sok városnak vannak ehhez hasonló
gondjai, de köztük kevés olyan adottságú akad, mint Miskolc – állítja -, mert volt,
illetve van itt gépgyártás, bányászat, kohászat, papíripar, vegyipar, ezeket mind
érdemes volna bemutatni.” Holló pedig a csehországi Kladnóval példálódzik. „Ez
valaha bányászváros volt. A bánya most bányamúzeum, de koncertterem, étterem is
van a régi épületekben, a kohászatból megmaradt egyetlen termelőüzemet pedig
afféle ipari szafari keretében lehet megtekinteni.”
„Ez a térség, amit a két nagyüzem, valamint az egykori kolónia alkot, »ipari zárvány«,
és ma Miskolc kulturális, gazdasági, városképi, úthálózati fejlődésének egyik gátja,
de egyben potenciális lehetősége is” – érvel Drótos. „Most vagy soha” – licitál rá Tóth,
különben „unokáink is ezt a szemétdombot fogják látni”. A szkepticizmus azonban ott
bujkál benne. „Miskolc lobbiereje gyenge, egyébként meg kérdezze meg a városi
főépítészt, mikor járt utoljára a DAM területén.” Sólyom Margit valóban nem járt még
arra – ismeri el -, de csak azért, mert mindössze egy éve tölti be a főépítészi
beosztást.
Pedig sok idő már nincs a merész tervek megvalósításra. Az építményadó nagy –
évente 660 forint négyzetméterenként -, a hulladékvas pedig drága. Emiatt már több

pótolhatatlan épületet lebontottak, és amit csak lehetett, ócskavasként értékesítettek
a műemlékvédelem iránt kevésbé fogékony vállalkozók.
Amikor a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal régésze térkép híján műholdas
helymeghatározóval (GPS-szel) kutakodott egyes épületek után, csak az eldózerolt
területeket lelte meg. 2000 körül még tucatnyi épület élvezett ideiglenes műemléki
védettséget, ám ma már csak egyetlen ilyen van, és az is csak egy évre kapta meg
ezt a titulust: a volt Csavargyár, amelynek épületében a Factory Sportaréna működik.
Ezt az üzemcsarnokot az önkormányzat megvásárolta, és extrémsport-pályát
alakított ki benne. „Nemrég országos görkori-gördeszka verseny volt itt, kétszáz
résztvevővel” – büszkélkedik Egri Józsefné, a Komlóstetői Kerékpáros Klub titkára, a
Factory vezetője. Meglehet, rövidesen itt működik az ország legnagyobb
falmászóközpontja is.
PUSZTAI LÁSZLÓ
*
HVG 2005/51-52 12.24. 137. • Gazdaság • cikk, keretes
Költséges munkabéke
A Miskolc szívében található egykori szocialista nagyüzem elődjének alapjait az
1870-es években rakták le. Az 1950-es években a kohászat már 200 hektárt foglalt
el, és a csúcson, az 1970-es években közel 20 ezer ember évente 1 millió tonna
acélt állított elő a Szovjetunió távolabbi területeiről ideszállított, gyenge minőségű
nyersanyagokból. A szomszédban kiépült Diósgyőri Gépgyárral együtt – és Csepel
mögött – Magyarország második legnagyobb, összefüggő iparterülete alakult ki itt.
Város volt a városban: a két gyárhoz nemcsak különálló lakótelep tartozott, de a
kórháztól a temetőig, a fürdőtől a sportlétesítményekig több tucat intézmény
fenntartásáról kellett gondoskodnia a két nagyvállalatnak.
A Lenin Kohászati Művek vesszőfutása a nyolcvanas években, áramvonalasítása
pedig 1989-ben kezdődött el. Az elmúlt másfél évtizedben az ötven leggazdagabb
vállalkozó közé emelkedett vezérigazgató, Tolnay Lajos – aki ma már az
alumíniumiparban utazik – a masszívan veszteséges kohászatról leválasztotta a
hasznot hozó tevékenységeket, amelyeket 16 kft-be szervezett ki, a kohók pedig ott
maradtak az állam nyakán. Ebben a helyzetben kisebb gondjuk is nagyobb volt a
privatizáció után egymást váltó tulajdonosoknak, mint hogy azzal törődjenek, mi lesz
a hátramaradt, elavult üzemcsarnokokkal, a földet több méter mélyen átitatott
olajszennyeződésekkel. A miskolciak jelentős része már azt is örömmel nyugtázta,
hogy az elavult Siemens-Martin-kemencék leállítása után érezhetően javult a város
levegője. A korszerűsítés jegyében japán-német közreműködéssel 1982-ben felépült
elektroacélmű pedig azóta hatszor cserélt gazdát, a manapság DAM 2004 Kft. néven
futó cégben legutóbb a Dunaferr Dunai Vasmű Rt. fő tulajdonosának számító, ukrán
Donbassz-csoport látott fantáziát (HVG, 2004. október 10.). Az állam 1990-től több

mint 20 milliárd forintot költött a diósgyőri „társadalmi béke” fenntartására – azaz a
kohászat támogatására.
*
HVG 2005/51-52 12.24. 138. • Gazdaság • cikk, keretes
Barna veszedelem
A már nem használt katonai bázisok, a vegetáló ipartelepek, az úgynevezett
barnamezők területéről és számáról még csak megbízható adatok sincsenek. A
Környezettudományi Központ – nem teljes körű – felmérése szerint 183 rozsdaövezeti
ingatlan több mint 3100 hektárt foglal el. Viszont egy korábbi, ugyancsak nem átfogó
tanulmány – amelyet a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium megbízásából a
Váti Kht., az Érték-Térkép Kft. és az Oso-Polar Kft. készített – mintegy 12 ezer
hektárra becsüli ezek területét, s ennek harmada, több mint 4 ezer hektár
Budapesten található. Az utóbbiban szereplő 230 telephely közel felét egyáltalán
nem hasznosítják, miközben többségük környezetét kármentesíteni kell, vagyis a
rozsdaövezetek jelenleg inkább viszik, semmint hozzák a pénzt. De hogy mennyit, az
azon is múlik, sikerül-e az elhanyagolt zónák újjáélesztésére vállalkozói tőkét
bevonni, ami – mint a nemzetközi példák mutatják – adókedvezményekkel is
ösztönözhető. Angliában például kormányzati cél, hogy 2008-ban az új lakóépületek
60 százaléka az összesen 58 ezer hektárnyi barnazónába kerüljön. Birmingham
környéke, a korábbi „black country”, már teljesen átalakult, az egykori ipartelepeken
zöldövezeti lakóházakat építettek, amelyek értékesítéséből a beruházás nagyobb
része megtérül.
Magyarországon eddig nem érvényesült hasonló kormányzati szándék. A
barnazónás stratégia hiánya oda vezetett, hogy például az 1997-2000 közötti első
hullámban állami adókedvezményekkel létesült 132 ipari park közül 44 „zöldmezős”
volt, s további 51 is nagyobbrészt szűz területet vett igénybe. „A települések ritkán
kötik az ebet a karóhoz, a rövid távú bevételben érdekelt képviselő-testületek
könnyen ráállnak, hogy a befektető által kiszemelt helyet egy új településrendezési
tervben fejlesztésre jelöljék ki” – számolt be tapasztalatairól a HVG-nek Nagy Ágnes,
a Váterv 95 Kft. tervezője. Nemcsak a szakértő, hanem az avatatlan szemének is
feltűnik például a Szentendre-Pomáz-Budakalász háromszög „fejlődése”: a
települések egymással versengve – és egymás rovására – jelölik ki az üzleti
negyedeket a korábbi mezőgazdasági övezetek átminősítésével. Bár Szentendrén
kihasználatlan ipari telkeken kívül még egy laktanya is csúfítja a város szélét, mégis
a Pilis felé eső zöld területet ítélte oda az önkormányzat a most felépült Városkapu
bevásárlóközpontnak. Pomáz önkormányzata pedig a legutóbbi helyhatósági
választások előtt épp a szentendrei vállalkozási övezet meglétével indokolta az
ahhoz közeli zöld területek átminősítését.
Egyelőre az uniós regionális operatív program sem lendít sokat a barnazónák
megújításán, mivel a hatályos szabályok szerint csak 40 hektárnál nagyobb területek

fejlesztéséhez lehet brüsszeli támogatást kapni. Márpedig a 230 rozsdaövezetnek
mindössze 7 százaléka éri el ezt a méretet, amit valószínűleg az unióban jellemző – a
hazai átlagnál jóval nagyobb – városméretekhez igazítottak. „Érdemes lenne a hazai
adottságokra hivatkozva a 40 hektáros határ lejjebb szállítását kérni” – fejtegette a
településtervező. Pénzügyi alapok azonban másképpen is előteremthetők: a zöld
tárca a múlt hónapban hirdetett pályázatot a barnamezők rehabilitációját megalapozó
tanulmányra, „figyelembe véve az eddigi beruházások hibáit”. Ilyen hiba az is, hogy
mind ez idáig a magántőkét ritkán sikerült bevonni ebbe a „tisztogatási”
tevékenységbe.
SZABÓ GÁBOR