1975. szeptember 30-án elpusztították a Malév Tu-154-es repülőgépét hatvan utasával Bejrút partjainál. Hivatalosan máig is ismeretlen a szerencsétlenség oka. Biztos, hogy a repülőgépet megsemmisítették, azt viszont nem tudjuk, hogy kik. A hatóságok a rendszerváltás után is akadályozták a körülmények felderítését.

A TV2 2002-ben készült dokumentumfilmjének (Az elveszett járat) végén Sváby András egy angol kisváros parkjában beszélget egy titokzatos hölggyel, aki forrása felfedése nélkül állítja, hogy a Tu-154-est egy vadászgépről lőtték le, amely a tenger felől követte a Malév repülőgépét. Így volt vagy sem, annyi biztos, hogy a gépet lelőtték, és ehhez az kellett, hogy a bejrúti irányítótoronyból visszaparancsolják a siklópályán lévő gépet, tehát az légiirányító vagy az őt utasító felettesei be lehettek avatva a gyilkos akcióba.

Szovjetek nem is vettek részt a szerencsétlenség körülményeinek kivizsgálásában, holott ezt mindig megtették, ha szovjet gyártmányú gépről volt szó, pláne az Aeroflot tulajdonáról. Pedig már a harmadik szovjet gyártmányú repülőgép zuhant le hat héten belül. Az említett, Prágából Damaszkuszba tartó gépen kívül az NDK-s Interflug lipcsei járata.

A magyar vizsgálóbizottságot azért küldték ki, hogy ne állapítson meg semmit, bár erre akkor is kevés lehetősége lett volna, ha valóban érdemi munkát akart volna végezni.

A bizottság már a tragédia napjának hajnalán elindult Bejrútba. A bizottság tagjai el sem juthattak oda, ahol a repülőgépnek a tengerből kihalászott darabjait őrizték. Nem hallgatták meg a repülőgép lezuhanását követően azonnal riadóztatott angol katonai repülőgép pilótáját sem. Hozzá 27 év múltán kopogtatott be Angliában a repülőgép sorsát legkitartóbban kutató Németh László, annak a fiatal stewardessnek az özvegye, aki a második útján vesztette életét.

Németh László, aki az európai kosárlabdaedzők élvonalába tartozott, több ország, egyebek között Anglia kosárlabda-válogatottjának a szövetségi kapitánya volt, nem sokkal a tragédia után elhagyta Magyarországot, Angliában élt, ahol nem gátolták a nyomozását, de persze nem is tudtak segíteni neki.

A magyar vizsgálóbizottság egyik tagja titkos üzenetében azt írta, hogy nem zárható ki a diverzió lehetősége, de a továbbiakban ezzel nem foglalkoztak.

A magyarországi sajtóval ellentétben a világsajtó és néhány Magyarországon kívül megjelenő magyar lap részletesen foglalkozott a bejrúti gép sorsával. Az újvidéki Magyar Szó 1975. október 1-i száma átvette néhány bulvárlap címoldaláról azt a hírt, hogy cápák falatoztak az áldozatok testéből.

Az izraeli Új Kelet ezt cáfolta: „A libanoni parti őrség három naszádja és féltucat magáncsónak órák hosszat cirkált a lezuhanás színhelyén, kötelekkel húzva ki a holttesteket a tengerből. A holttestek annyira szétroncsolódtak, hogy nem lehet megállapítani a személyazonosságukat. A gép roncsai, a holttestek és az utasok poggyásza közel egy kilométeres körzetben szóródott szét. A mentőlegységek parancsnokai cáfolták azokat a híreket, hogy cápák jelentek volna meg és felfalták a holttestek egy részét. Kijelentették, hogy az egész körzetben hosszú ideje nem láttak cápát.”

Az áldozatok maradványait Bejrút legszegényebb kórházában tárolták hűtés nélkül a szeptemberi libanoni nyárban. Csak ruházatuk alapján tudták néhányukat azonosítani. Egy libanoni áldozat öccse a TV2 dokumentumfilmjében elmondta, hogy a bátyja egy női kezet szorongatott, amikor azonosította. Ő fejtette le róla azt a kezet.

37 áldozat holttestét, illetve tetemük egy részét tudták kiemelni a tengerből. Akiket a libanoni hozzátartozók azonosítani tudtak, azok maradványait átadták a családnak. Az azonosított muzulmán áldozatokat a hagyománynak megfelelően 24 órán belül eltemették. Az azonosítatlan holttesteket valószínűleg közös sírba tették. Abban nyugodhatnak magyar áldozatok is.

Budapesten a Farkasréti temetőben felállították az áldozatok emlékhelyét, de megtiltották, hogy ott a rokonok a vallásuknak megfelelő módon elbúcsúzzanak halottaiktól.