RÁBA JUDIT
Lámpásunk, ha világít
Leszívta az ég kékjét a képzelet.
Sózott tejporos minden ékezet,
mikor szívemhez bújik a boldogság.
Lapátoltunk eleget.
Cementes lett a szemeink fövenye is,
a szőnyeg alatt vinnyogtak a véletlenek.
Menekülj csak el!
Vetkőzd le énednek vasalatlan ruháit
… talán akkor nem látszanak testeinknek ráncai, ha egymásba rándulunk.
S ha mégis menekülnénk,
csupasz testünket adjuk az éjnek,
borítsa szépnek, a kevély véget.
Mert panaszosak a napszakok.
Viselős a teherhordók kútja,
csordultig tele a vörhenyes köztudat.
Hm…
Elmentél, s kezed fogása bőrömön ragadt.
A fényképen margarinos érzet… bársonyossá lángolt bódulat.
Fotó: Archív
