„A bárki által kitölthető online kérdőívünk mellett a felkérésünkre készített reprezentatív közvélemény-kutatásból kiderül például, hogy a válaszadók 93,8 százalékát egyik közelmúltbeli hazai keresztény nagyrendezvény sem szólította meg. Ennek ismeretében nem enyhe, hanem mértéktelen túlzásnak tűnik arról beszélni, hogy a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus idején »1200 millió katolikus« figyelt volna hazánkra. A Szemlélek felmérése szerint a magyar társadalom 3,6 százaléka vonódott be ebbe a programba, ami összhangban van azzal, hogy a szervezők 200 ezer regisztrálóról beszéltek, plusz egyéb érdeklődőkről.

Ennél is beszédesebb, hogy a reprezentatív kutatás adatai szerint a társadalom tagjainak 64,2 százalékát semmilyen mértékben nem befolyásolja morális döntései során a keresztény egyházak hivatalos kommunikációja. S míg a válaszadók 20,4 százalékát hidegen hagyja, hogy vallási szervezetek bulvármédiából ismert, lájkvadász celebekkel népszerűsítsék magukat, 58,2 százaléka kifejezetten helyteleníti ezt a gyakorlatot.

És akkor még nem említettük a pártfüggőséget, de ennek tényszerűsége minden józanul gondolkodó ember számára nyilvánvaló. Akinek füle van, hallja, akinek szeme van, látja, mi zajlik ezen a téren hazánkban. Jöhet tanárok módszeres megalázása, egészségügyi dolgozók lekezelő helyezgetése, antiszociális intézkedések, gyűlöletkommunikáció, ellenségképek generálásának hosszú sorozata, pedofil-, homoszexuális-, házasságtörő botrányok, sőt, lehet maga a NER a karaktergyilkosságok és pornográf tartalmak egyik legfőbb »beszállítója« – egyházi vezetőink szemrebbenés nélkül támogatják a rendszert.

Emellett hiába jön szembe a valóság, hiába szinte csupán az állami források, avagy becsatornázott közpénzmilliárdok tartják lélegeztetőgépen a történelmi egyházak recsegő-ropogó struktúráját, megingathatatlannak tűnik a pozitivista, tévedhetetlenséget sugalló klerikális kommunikáció. Ahogy Beer Miklós katolikus püspök frappánsan megfogalmazta néhány éve: ez bizony »önszórakoztató gettóegyház«, amiből ideje lenne kilépni.

Úgy gondolom, az egyházi vezetők nem tudatosan, rosszakaratból ragaszkodnak egyrészt a napjainkra egyértelműen megromlott gyümölcs hatását keltő politikai rendszer tömjénezéséhez, másrészt saját nagyszerűségük látszatának bármi áron való fenntartásához. Hanem azért, mert kínosan kerülik a valósággal való szembenézést. Hogy miért teszik, csak ők tudhatják. Talán félnek tőle, hogy valami katasztrófa történne, ha kiderülne, milyen kevés a valódi hívő – még az ő köreikben is? Vagy aggódnak, hogy ha olyat találnának mondani, ami nem tetszik a Platthy Iván írása alapján az egykori vallási kegyurak szerepét betöltő pártembereknek, akkor elzárulna a pénzcsap, véget érne a kényelmes világ?”