– Mert az Átlátszó egyik
miskolci újságírója kérdezett erről. Válaszoltam neki tisztességgel, ő meg aztán leírta, hogy én is megszedtem magam a Fidesz-korszak alatt, pedig külön jeleztem, hogy a 2000 és 2010 közötti koncertszervezői munkám tette lehetővé ezt a befektetésemet. Azt is jeleztem, hogy mindig is csak résztulajdonom volt a síházban. Lakásra spóroltunk, de édesapám meggyőzött, hogy inkább tegyük bele a szállodába. Ma is albérletben lakom Budapesten. Ezeket – nyilván tendenciózusan – elfelejtette beleírni a cikkbe.
– Most akkor liberális sajtózni fogunk?
– Szó sincs róla. Amikor 2014-ben a Magyar Narancs a fizetésemről érdeklődött, ők korrektek voltak. Bár a miskolciak kitalálták, hogy nem adják ki, én mondtam, hogy ez butaság, miért ne mondanám meg? Az összeget még át is küldtem nekik. Ők pedig korrektül közölték. A valóságot, az igazat. Ennyi. Szóval nem általánosítanék. A korrektség morál és etika, nem politikai világlátás kérdése.
– Mindenesetre akkor azért lehet olyan nagy a szája, mert van másik láb, amin állhat. Miközben a Fidesznek kampányfőnökösködött, elemzőként már öt évvel ezelőtti könyvében is kritizálta az illiberalizmust.
– Mindig törekedtem arra, hogy a realitásérzékemet és a szakmai alapállásokat megőrizzem. Ha nem így tesz az ember, akkor belép a politika világába, politikai aktorrá változik. Én pedig nem vagyok politikai aktor.
– Miskolci kampányfőnökként ne lett volna politikai aktor?
– Kampányfőnökként nyilván fontos, leginkább stratégiai szerepe van az embernek, ám ezt többféleképpen lehet kezelni. Tekinthet magára politikai végrehajtóként, de felfoghatja feladatát szakmai alapon is. Én mindig az utóbbit választottam.
