„Aki még nem volt Kolozsvárott a Házsongárdi temetőben, az nem igazi magyar ember. Egyszer nektek is feltétlenül el kell mennetek oda.” Ezek voltak a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban a legendás magyartanárunknak, Tóth Bertalannak a számomra akkor még érthetetlen, állandóan ismételt, szinte belém égetett szavai. Nem tudtam, miért kellene nekem egy távoli temetőbe feltétlenül(!) elmennem. Nem jártam semelyik temetőbe. Nem voltak velem élő halottaim. Egyszerűen nem volt érintettségem a temetőkkel. Pedig késő tavasztól kora őszig naponta halottak mellett futottam el.
A Sajó-gáton túl, a Csorba-tónál levő vízitelepre a főúttól egy rozoga bekötőúton lehetett eljutni. Közvetlenül a bekötőút elején fás-bozótos dzsumbujban megdőlt, összetört, mohos sírkövek bújtak meg, félig taposott ösvény vezetett egy kis tisztásra, néhány földre dobott, szétázott, szétfeküdt matrac, szemét, üvegek, vadborostyánnal, vadszőlővel és bánatfával benőtt kápolnarom, a szóbeszéd szerint éjszakánként ott kísértett az itt nyugvó, kolerában elhunyt katonák lelke. A miskolci koleratemető. Bemelegítésnek legtöbbször temetőfutás volt, ki a főútig, el a temető mellett, aztán vissza, el a temető mellett, utána, hazafelé menet megint a temető. Vánszorogtam fáradtan a félhomályban, néha különös hörgéseket és sikolyokat véltem hallani.
https://magyarnemzet.hu/lugas-rovat/mi-tizeshonvedek-7434911/
