MártaPankucsiAzt olvasom
a helyi lapban, hogy Miskolc Önkormányzata a napokban úgy döntött, hogy városunk vendéglátóhelyei este 10 óra és reggel 6 óra között nem lehetnek nyitva. Ez a főszabály. Jelentős változás ez városunkban. Változás, ha tetszik: megújulás. Kérdés, hogy mi az az új, mely felé mutat?
Én azt reméltem és remélem, hogy Miskolc az 1980-as évek „lumpenvárosából”, „szürke acélvárosból” színes, pezsgő polgárvárossá válik.
Polgárvárossá azáltal válhat egy település, ha lakói polgárosodnak, ha egyre több az ott élő polgár. Polgár pedig az, aki képes és kész anyagilag gondoskodni magáról és családjáról, aki képes és kész részt venni élete és a körülötte lévő világ alakításában, s akinek életstílusa, életvitele túlmutat a biológiai létfenntartáson.
A polgárnak van otthona, szereti azt, ám nem zárkózik be falai közé. A polgár, még ha 21. századi is, nem elégszik meg a virtuális világ örömeivel, nem elégíti ki a számítógépe előtt gubbasztás. A polgár színházba, hangversenyre jár, van társasága, kávéházi törzsasztala, klubja, körei. Étteremben vacsorázik, sörözőben, boros pincében diskurál. A polgári társadalmi nyilvánosság első szinterei mindig a vendéglátóhelyek voltak. Ahol találkozhatunk, szóba állhatunk, megbeszélhetjük életünk gondjait. Ráébredhetünk közös céljainkra, érdekeinkre, s ha már felismerjük közös voltukat, akkor együtt tehetünk megvalósításukért, azaz magunkért, értünk.
Nincs számomra szomorúbb, mint egy kihalt város. Ahol üresek az utcák, ahol esténként nincs élet. Egyetemista koromban Pécsen éltem 5 évig. Imádtam és azóta is nagyon szeretem, ahogyan él, pezseg az a város. A sétálóutcán egymást érik a vendéglátóhelyek, esténként soká üldögélnek ott a pécsi polgárok, a „tükék”, s reggel gyerekzsivajtól hangosak a tejbárok, ahová betérnek a fiatal szülők, hogy találkozzanak, szót váltsanak, szót értsenek egymással ők is, gyermekeik is. Láthatóan nyugodtabbak, harmonikusabbak, mint erre, mifelénk. És persze Pest, a Nagymező utcai lakásunk környéke. Este, éjszaka a legizgalmasabb. Színházak sora egymás mellett. Éttermek, kávéházak, bárok, teraszok. Élőzene szól, hangosan beszélgetnek, nevetnek. Persze akadnak részegek, akik olykor kötekednek. De nem ez a jellemző, nem róluk szól a történet. Hanem a polgárról, aki kimozdul, bekapcsolódik, részese a városlakók közös életének. A városi kultúrának.
Miskolc belvárosa sokszor már este nyolckor is néptelen. Vasárnaponként már déltájban is. Rossz kimenni ilyenkor, lehangoló. Mondják, hogy a turisták és a befektetők is csak azokat a helyeket szeretik, odamennek, ahol a helybéliek jól érzik maguk. Ahol nem zárkóznak be lakásaikba. Ahol nem gubóznak be, nem magányosak. Sok évvel ezelőtt nyugati befektetők kerestek vállalkozásuknak magyarországi telephelyet. Több városban tájékozódtak, ismerkedtek a helyi feltételekkel. Eljöttek Miskolcra is. Komoly üzletnek ígérkezett, jelentős foglalkoztatás, várhatóan magas adók, örültek hát városunk akkori vezetői, kedvező feltételeket kínáltak. Tetszett is minden az ittlévő külföldieknek. Van autópálya, egyetem, szakképzett munkaerő, fogadókész az önkormányzat. Már majdnem Miskolc mellett döntöttek. Ám utolsó este mikor elbúcsúztak vendéglátóiktól, még kimentek a hotelből, sétáltak egyet a belvárosban. Aztán reggel közölték: mégsem Miskolcot választják. Miért? Mert este 11-kor kihalt volt a belváros, alig találtak nyitva lévő vendéglátóhelyet. Így hallottam. Nem tudom, hogy a mostani nyitvatartási korlátozást elrendelő közgyűlés tagjai hallották-e ezt a történetet. Városatyák, városanyák. Nincs kétségem, hogy jót akarnak. Döntésük indoklásaként hivatkoznak is a lakossági panaszokra, arra, hogy a miskolciak panaszolják a későesti utcai jövést-menést, a hangos szót. Nyilván, mi miskolciak is sokfélék vagyunk. Kinek a hangos szó fáj, kinek a csönd. Meg hát a lumpenvárosban a vendéglátóhelyek közönsége többnyire balhéra vágyó lumpenekből állt, akik garázdálkodtak, zavarták a köznyugalmat, a közbiztonságot. Ám a polgárvárosokban a polgárok élik polgári életüket a vendéglátóhelyeken. Ha a városvezetés helyében lennék, én mindent megtennék ennek serkentéséért, buzdításáért. Avasi pincék, belvárosi kávéházak, vendéglők, sörkertek, fagylaltozók, bárok, melyek minden este telve vannak miskolciakkal, meg máshonnan érkezőkkel. Zene szól, táncolnak, beszélgetnek, jól érzik maguk – ez az én álmom. Én meg, mint önkormányzat biztosítanám a jó utakat, a szép köztereket, a hangulatos világítást, no meg a közbiztonságot, vagyis mindazt, ami az én feladatom.
Most itt meg az lett az általános szabály, hogy este 10 és reggel 6 között maradjunk otthon, ne legyen hová elkívánkoznunk se. Aggódom. Mi lesz, ha továbbra is érkeznek bizonyos lakossági panaszok. Ha így sem lesz síri csönd a belvárosban. Jön majd a csendrendelet? Vagy végső megoldásként éjszakai kijárási tilalom? A legvégsőre gondolni se akarok.
Miskolc lakossága hosszú ideje csökken. Még mindig sokan elmennek a jól képzett fiatalok közül, és kevesen térnek vissza. Mit lehetne tenni ennek megállításáért? Sok mindent. Például azt, hogy érezhessék jól maguk az itt élő polgárok. Hogy esténként beülhessenek jobbnál jobb helyekre színház, hangverseny, mozi, kiállításmegnyitó, sportrendezvény után. Vagy csak kimozdulni, zenét hallgatni, beszélgetni, összejönni emberekkel. Polgárként élni egy polgárvárosban. Ezt előmozdítani lenne a dolguk választott, felelős vezetőinknek. Segíteni, de legalább nem hátráltatni.
