MártaPankucsiSzületésnap.
Ma, másoké mellett, a Férjemnek: Furmann Imrének a születésnapja van. Alkalom az emlékezésre, a múlt felidézésére. Vannak, akik szerint felesleges nosztalgiázás. Szerintem a múltunk elválaszthatatlan része az életünknek. Nem lehet letagadni, megtagadni, elhallgatni. Nem érdemes. „Vállalom, aki vagyok, aki voltam, aki lehettem volna”. Szeretnék így élni. Lehet Saulusból Paulusszá válni. Mondják azt is, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr. Az önazonosság szerintem sem jelent változatlanságot, sőt, elengedhetetlen hozzá a megújulás készsége. De ettől még emlékeznünk kell a múltunkra, ismernünk és vállalnunk kell azt. Csak így lehetünk önmagunk.
Emlékeket gyűjtök Imréről. Mindenkit kérek, aki ismerte őt, és van olyan emléke róla, amit megosztana velem, és esetleg másokkal is: küldje el nekem.
Mondják, hogy a tények, a megtörtént események illékonyak, hamar tovatűnnek. Ha nem írjuk le, nem örökítjük meg, akkor a feledés homályába vesznek. Szeretném őrizni Imre emlékét, emlékeit.
Ki is volt ő? Az a hároméves kisfiú, aki a nyéki kocsma asztalára állítva pajzán dalokat énekelt az ott melegedő fuvarosoknak. Aki 5 évesen rávette két évvel idősebb unokatestvérét, hogy menjenek el a szomszéd faluba világot látni. Sötétedéskor már az egész falu őket kereste, mikor kissé fáradtan, de nagyon büszkén megérkeztek Ónodból. Aki harmadik osztályos korában megnyerte a járási szavalóversenyt, s az ajándékba kapott Andersen kötetet haláláig büszkén őrizte. Aki 16 évesen jeggyel bement az Omega koncertre, s a kint várakozó jegy nélküli tömegnek kinyitotta belülről az egyik használaton kívüli ajtaját a miskolci Rónai Művelődési háznak. Ő nem maradhatott bent, de a többiek igen. Ő volt, aki a 70-es években a Pécsi Tudományegyetem aulájában március 15-én úgy szavalta Adynak A tűz márciusa című versét, hogy mindenkinek elakadt a lélegzete, s mindenkiben megpezsdült a vér. És volt „szarvassá változott fiú”, mikor Juhász Ferenc művét adta elő a pécsi egyetemi színpad. Statisztált a pécsi színházban, mint mulatozó ifjú Móricz: Nem élhetek muzsikaszó nélkül-jében, és volt lesoványodott etióp rabszolga az Aidában. Ő volt az is, aki mikor meglátogattuk székesfehérvári barátainkat, a velük átmulatott éjszaka után másnap délelőtt egyedül megitta az egész üveg whiszkyjüket. Miskolci ügyészként, mikor ajánlották neki, hogy lépjen be „a pártba”, azt felelte, majd, ha több párt lesz, akkor egybe belép. S mivel nem lett csak úgy, magától többpártrendszer, hát alapított, szervezett új pártot, még az egypártrendszer uralma idején. Lelkesedett és lelkesített, bízott és biztatott. Hitt, akart és cselekedett. Amikor a Magyar Demokrata Fórum megnyerte az első szabad választásokat és kormányra került, akkor ő volt a párt általános alelnöke, második embere. Antall József volt az első, mint miniszterelnök, pártelnök. Akkoriban is jobbszerette az országot járni, mint a Bem térről a pártot irányítani. Bara Margittal vándorkiállítást szervezett fogyatékos gyerekek képeiből. Szép emlékeket őrzött közös utazásaikról. Ment Rodostóra Mikes emlékművet avatni, busszal, Erdélyen át. Mozgalmat indított az elhagyott zsidótemetők rendbe tételére, gondozására. Ifj. Fasang Árpád kezdeményezésére intézményesítették a Magyar Kultúra Napját.
Örült, hogy kimentek az oroszok, többpártrendszer lett, piacgazdaság. Joggal volt büszke rá, hogy vér nélkül, bárki haja szálának meggörbülése nélkül sikerült a rendszerváltást megvalósítani. Fontosnak találta, hogy a rendszerváltás nehogy azzá silányuljon, hogy „az ő hülyéik helyett a mi hülyéinket helyezzük pozícióba”. Meggyőződése szerint a demokrácia nem a központi hatalom gyeplőengedése, hanem olyan közállapotok természetessé válása, ahol mindenki szabadon tehet és tesz a köz javáért. Hitte, hogy az emberek képesek önmagukról gondoskodni, mert mindenki tehetséges valamiben, mindenkinek az a jó, ha jót tehet. Csak hagyni kell őket, csak a lehetőségeket kell biztosítani. Mikor vállalhatatlanná váltak számára párttársainak bizonyos megnyilvánulásai, és nem sikerült meggyőznie őket, akkor könnyű szívvel vonult ki a pártpolitizálásból. De soha nem vonult ki a közéletből. A szó legjobb értelmében vett polgárként, civilként élt.
Amikor meghalt Dávid, a Fiunk, ebbe ő is belehalt. Amit nagyon akart, azt mindig elérte. S, amit a legjobban akart: Dávid gyógyulását, azt nem sikerült. Csak a méltóságunkat és a humorunkat őrizzük meg mindig! – erre biztatott. Ő megtette.
Még nem voltam 18 éves, mikor megismertem. Egyetemistaként házasodtunk össze. Haláláig együtt éltünk. Utolsó verses füzetét nekem ajánlotta: „Mártinak – feleségemnek, társamnak”. Jó, hogy a társa lehettem. Jó volt együtt élni vele. Szép életünk volt. Úgy tudott nevetni és megnevettetni, hogy csurgott szemünkből a könny. Ne sirassuk. Magunkat se. Emlékezzünk rá, az életére. Emlékezzünk a magunk életére. Éljünk. Méltóságunkat és humorunkat megőrizve.
Várom, hogy elküldjétek nekem a róla őrzött emlékeiteket.
