Volt egy sárkány hírében álló jószág, akit ahogy mondani szokás, lapátról etettek. Rúgott-harapott, kellő rafinériával és rosszindulattal felvértezve. Híre volt. Végül is a tulaj úgy döntött, hogy eladja. Egyszer szóltak neki, hogy itt van egy család az istállóban és a gyereknek vennék a paripát. Mint a szélvész, száguldott a helyszínre, de késő volt: a gyerekek benn álltak a boxban a ló mellett és simogatták.
Na ez az, amit élő ember nem szeretett volna kipróbálni, milyen is az, amikor, egy ezertonnás rúgással felkenődünk a tölgyfapalánkra. És láss csodát: semmi. A lót mintha a szentlélek szállta volna meg, mint a kis angyal ballagott a gyerekek mellett. El is vitték, senki nem mert szólni, mit vettek. Pár hét után aggódó telefont eresztettek meg, hogy él-e még a család. Hát persze. Nem is értették, mi lehetett a gond ezzel a kezes jószággal.
S tudják miért történhetett ez? Mert ez a ló pontosan tudta érezte, kiolvasta, hogy félelemmel, előítélettel közelítenek hozzá, és azt tükrözte vissza. Mihelyst jött valaki, aki nyíltan, félelem nélkül, szeretettel közelített, minden megváltozott. Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy most lesz a Borsodi Vágta, majd a Nemzeti Vágta is. Nagyon fontos, hogy ezek a nagyszerű lények, a lovak ne kopjanak ki az életünkből. A természet csodálatos adományai, éljünk vele, hogy olyan országban lakunk, ahol a lótartásnak hagyományai vannak. A Vágta, Geszti Péter óriási ötlete, remélem, még sok évtizedet megél.
De azt azért senkinek nem javaslom,hogy az elmesélt történetet kipróbálja valahol, valamilyen más lóval. Hátha nem működik, és akkor már késő.
