Beszélt arról, mi hiányzik a vakság miatt, de mi az a plusz, amit annak köszönhet, hogy nem lát?
WESZELY ERNŐ: Először is a muzsika, annál remekebb dolgot, mint hogy muzsikálok, nem tudok elképzelni az életemben. Abból élek, amit szeretek, és ez nagyszerű. Azt nem tudom, hogy a vakság okán, de van egy belső világom, ami öngyógyító hatással van a lelkemre. A képzelőerő nagy ajándék, meg az is, hogy elfoglaltságban, érdeklődésben abszolút kielégült vagyok. Zenét hallgatok, könyvet olvasok. Úgy érzem, hogy egy csomó haszontalan dologtól megkímélt a vakság. Mondok egy egyszerű dolgot: egy dunántúli faluban születtem, Csabrendeken. Sümeg mellett van, szép hely. De ahogy akkoriban megfigyeltem a falubelieket, leginkább a bányászatban, mezőgazdaságban tudtak elhelyezkedni. Ha nem vagyok vak, nem kerülök Budapestre a vakok iskolájába, akkor én, mondjuk, sofőr lettem volna. Elkezdtem volna egy beskatulyázott életet élni. Valószínű, olyan lehetőségeim lettek volna, mint a többieknek a 70-es évek elején. De a vakok iskolájának köszönhetően megváltozott az érdeklődési köröm, hatalmas könyvtára volt az intézménynek, sokat olvashattunk, és 31 zongora is volt, ezeken lehetett gyakorolni. Az én látásmódom szerint sokkal gazdagabb életet adott az a körülmény, hogy nem látok. Bejártam a világot, rengeteg helyen muzsikáltam. Ezek az élmények megvannak, nem veheti el senki. Ha egészséges, látó emberként kezdtem volna élni az életemet, hajlamos lettem volna arra, hogy kövessem a tucatemberek tucatéletmódját. Ha így nézzük, kiváltságot kaptam a vaksággal.
Említette a képzelőerőt. Hogyan képzeli el a fesztivált?
WESZELY ERNŐ: A 17 év alatt azt tapasztaltam, évről évre fejlődik a város, legalábbis ez a környék biztosan. Annak idején a nagy ipari városnak, a rocker Miskolcnak hozott valamit a fesztivál, mind szellemileg, mind erkölcsileg. Abszolút pozitív képet látok ebben. 2001-től itt vagyok, ez már a történelem részévé vált bennem. A muzsika, a művészet jótékony hatása Miskolcon nagyon is megmutatkozott.
Emlékek a fesztiválról?
WESZELY ERNŐ: Évekkel ezelőtt itt üldögéltem a Déryné-kertben, a büfében, és nem tudtam, ki ül mellettem, de gondoltam, igyunk egy sört. Majd egyszer csak bemutatkozott: Al Di Meola. A gitárvirtuóz volt, és akkor kész…De mivel kollégák vagyunk, úgy tettem, mintha nem lepődtem volna meg, és pont ez tetszett neki, örült, hogy nem úgy reagáltam a bemutatkozásnál, ahogy szoktak. De miért is, ő is koncertezett a fesztiválon, én is… Persze nem mondom, hogy nem lepődtem meg, de igyekeztem elnyomni ezt az érzést. Mert itt bármi megtörténhet, ha művészek találkoznak. De előfordult, hogy egy olasz operakórus beszédült ide sörözni, és az én zenei kíséretemmel elénekelték a Nabuccóból a Rabszolgák kórusát. Ezek olyan pillanatok, amiért tényleg sokat illik és kell is szenvedni, hogy elérje az ember… De volt, hogy az egyik szervező szólt, hogy leült az egyik asztalhoz Jevgenyij Nyesztyerenko operaénekes. Azt is mondta, ennek az embernek egy mosoly nincs az arcán, csináljak már valamit. Addig játszottam, amíg megjött a mosoly, de ehhez elő kellett vennem az orosz népdalrepertoáromat. Északmagyar
