Vásárhelyi István…”mert
én itt születtem, ez a Hazám!”…
Dühös vagyok, és dühös ember ne akarjon okos lenni, ezért majd később !
Nos, míg dühöm elkergetésére más témával foglalkoztam, a kerekek azért közben pörögtek, azon morfondírozva, hogy végső soron ki-mi tehető felelőssé azért, hogy ez a több száz éves múltra visszatekintő, talán az országban egyetlen favágó-erdőművelő identitású kis bükki gyöngyszem elveszett a hazai hagyományőrzés szempontjából?
A válasz egyértelmű: az erdőgazdálkodás „ésszerűsítése”, meggondolatlan, hazai viszonyok között kipróbálatlan gépesítése. Egyszerűen kihúzták a talajt az emberek lába alól, megszűntek munkahelyeik, a gépesítés által elképzelt modernizálás munkamódszereket vett el tőlük.(Más kérdés, hogyan váltak be ezek?!) A buszközlekedés beindítása közelebb hozta a várost, lehetőséget adva olyan munkahelyek megtalálására, mint a diósgyőri kohászat és az annak farvizein élő más cégek. Ennek pikantériája, hogy az az iparág kezdte meg tönkretételüket, amelyiknek létüket köszönhették: a vaskohászat. Mert ez a falu volt a bölcsője, itt állt az első bükki őskohó, annak az iskolának a helyén, ami miatt dühös lettem.
Tehát a busz, amelyik elvitte a gyerekeket Hámorba, Diósgyőrbe, Miskolcra, egyre többet voltak távol megszokott környezetünktől, hiába volt akkoriban két Állami díjas „fakitermelő” brigádja is a falunak, elvesztették kapcsolatukat a korábban életüket jelentő erdővel, az erdei munkával. A lányok már nem a környező túristaházakban találták meg munkahelyeiket, hanem a város felé orientálódtak, néhány fiatal még kacsingatott az erdészkedés felé, de végzésük után legtöbbjük megunta az állami rendszert és elpályázott oda, ahol még volt a szakmának becsülete. Mivel a fiatalok eltűntek a mindennapokból maguk pedig kiöregedtek, vagy más elfoglaltságuk lett, elpályáztak a faluból a kultúrát valamennyire addig életben tartó emberek, a Schalkház erdőmérnökök, a Dodek Györgyök, akik kultúrcsoportokat vezettek-szerveztek.
Igen, valahogy így kezdődött. Az emberek megöregedtek, s mivel a fiatalok lassacskán elfogytak, elkezdték eladogatni először csak házuk körüli kis földjeiket, ahol megjelentek a városi „hétvégisek”, majd ahogy fogyott az őslakosság (mert meghaltak, elköltöztek gyermekeik után), elkezdték felvásárolni a házakat, átépítették őket, s mivel közben a város is közelebb jött az autók tömege révén, egyre többen választották a falut lakhelyül.
De ezeket az embereket már nem érdekelte a kutúrház, amit a legöregebb favágóktól lefelé, a totyogós unokáig, kövenként hordtak össze. Ők templomot akartak, ami nélkül jól megvolt a falu az évszázadok során. De ha már azt akarták, mért nem volt közöttük egy épelméjű, némi fantáziával és tervezői vénával megáldott ember, aki a kultúrház átalakításával megoldotta volna, ha már annyira akarták? Mért nincs egy normálisan gondolkodó valaki, akinek eszébe jutna, hogy az iskolában egy kis falumúzeumot csináljanak (hiszen már így is majd’ minden elveszett!), esetleg összekötve egy kis túrista ellátó boltocskával, netán szálláslehetőséggel, hiszen nagyon sok természetjárásnak ez a kiinduló- vagy végpontja, köszönhetően a buszközlekedésnek.
Nem folytatom tovább, mert órákig lehetne boncolgatni a többi, ide kapcsolódó okokat. Egyet biztosan állíthatok: Ez a tipikus példája annak, hogyan lehet egy falut, ami egykor a Bükk ékkövének számított, 2-3 évtized alatt eredeti mivoltából kiforgatni.
