Péter KonokNem láttam nácit. Ez eleve remek
érzés, mert túl sok nácit szoktam látni, most meg nem, illetve összesen kettőt, egy fiút meg egy lányt, a fiú arcát árpádsávos kendő takarta, Láng Balázzsal el is rötyögünk rajta, hogy talán nincs is mögötte arc. Fiú hátán felirat: „Ne bántsd a magyart!”. Jó. Nem bántom. Remélem, kölcsönös.
Szóval, alig volt náci. Sokkal kevesebb, mint az elmúlt években. Még a vérpataki polgármestert sem láttam, pedig ő állandó látens közreműködő.
A Nagymező utcában öreg néni néz ki az ablakon, kezében régi, fekete-fehér esküvői fénykép, nagyítva, keretezve. Szép, aranyozott keret. Lóbálja. A fényképen öreg néni, még fiatalon, meg bácsi, ő is fiatal még, már nyilván nincs bácsi, legalábbis a néni mellett már nincs. „Ez egy család!”, kiabálja dacosan a néni; szomorú, mert hát ez már láthatóan nem egy család, csak volt család, de a menetelők megtapsolják a nénit, aki szegény, nem örül ennek, nem ennek akart örülni. Félrement a dolog, nemigen akad itt az izzadó tömegben, aki megkérdőjelezné, hogy a néni szerette a bácsit, bár az fura, ahogy szeretetét furkósbotként lóbálja ki az ablakon.
A menet végén koncert. Leülünk az Ildivel, meleg van, fáradtak vagyunk. Sok az ember, egyetlen tér marad üresen, az országzászló nagy pecke körül a láncokkal lekerített terület, üres kör a nagy aneba körül (ahogy Szathmári Sándor nevezte), a nagybömb körül (ahogy Vonnegut nevezte); az országzászlót bevonták, nem lengedez nemzeti összetartozást, nem vigyázzák feszes operettkatonák; akik most itt összegyűltek, üzenik a nemzeti összetartozók, kiestek a rendszerből, az országzászlót szépen feltekerték, eltették, amíg ezek itten zsivajognak, de a tér, a körülláncolt szakroszanktum mégis üresen marad. Beleülünk az Ildivel az omphalosba, az axis mundiba, sört teszek magam mellé, mi így tartozunk ide. Van hely bőven. Bár a kő meleg.
Azután beszédek. A Pride szóvivője. Jó beszéd. „Vállaljátok magatokat!” „Álljatok ki a szabadságotokért!” „Senki sem diktálhatja nektek, hogy mit gondoljatok, kit szeressetek!” Tényleg jó. Nem szoktam beszédeket megtapsolni (olyan furának érezném), de most tapsolok. Komolyan. Azt mondja ez a lány, amit én is gondolok. És jól mondja.
Lefelé a metróban odajön egy rendező. Kedvesen, kissé szabódva. „Ezt kell mondanunk, de tegyétek el a szivárványos zászlót. A saját biztonságotok érdekében.”
Pedig az a beszéd, az szép volt. – Jó – mondom az Ildinek -, tedd el azt a zászlót. Még valaki buzinak nézne minket.
