Fantasztikus napokat
élünk, a magyar vá-
logatott sikerei csodálatos, rég várt érzéssel
ajándékozták meg a nemzetet. Az 1956-os
forradalom és szabadságharc 60. évfordulójá-
ra emlékezünk az idén, s az archív felvételeket
nézve adódik a párhuzam: talán azokban a
reményteli, történelmi napokban volt utoljára
ekkora egymásra
találás Magyarországon.
Idegen
emberek ölelkeznek
össze az utcán,
ahol csak magyarok
élnek a világban,
szól a Himnusz,
leng a három
színű zászló. Adó-
dik a kérdés, miért
éppen most, miért
éppen ennek a csapatnak sikerült? Hiszen a sikertelen
évtizedek alatt számos kormányt, szá-
mos sportkoncepciót megéltünk már és nagynevű
szövetségi kapitányokban sem volt hiány.
Most azonban van valami, amit sokan nem értenek,
csak éreznek – sokan pedig nagyon is jól
értenek, csak éppen nem akarnak érteni.
Ez a kormány, és az, amerre elindult az ország,
hitet adott az embereknek. Hitet a nemzeti
traumák, a reménytelen évtizedek, az elképesztően
alávaló, utódpárti „merjünk kicsik lenni”
elszólás után. Orbán Viktor miniszterelnök éppen
Miskolcon jelentette ki nemrégiben, hogy a
sport adja vissza Magyarország önbecsülését.
S számtalanszor bebizonyosodott, hogy ennek
a kormánynak megvan a jövőképe, jottányit
sem hajlandó letérni a kemény nemzeti érdek-
érvényesítés útjáról, semmilyen területen. Az
emberek pedig érzik – a magyar csapat is érzi
– hogy Magyarország végre kihúzta magát. Úgy
akarnak teljesíteni, hogy ők is méltók legyenek a
nemzeti címerhez, amit magukon viselnek.
Ez viszi őket előre és ezzel nem tudnak mit
kezdeni azok – jelen esetben nevezzük őket
az egyszerűség kedvéért ellenzéknek – akiknek
nincs igazi
viszonyuk a magyarság-
és nemzettudathoz,
egyszerűen
csak ide
születtek. Nem
értik, hogy jelenthet
ez má-
soknak olyan sokat,
s miért nem
érdekelnek egy
Dzsudzsák gól
után senkit, a hetek óta óbégatott mantrák
Matolcsyról, mindenféle ágazati válságról,
világvégéről, stb. Az ellenzék nem érti, mi-
ért nem működik most a kipróbált stratégia,
a féktelen szociális demagógia, a külső bará-
ti erők által is megtámogatott hangulatkeltés
– még a kabátujjból rutinszerűen előhúzott,
mindig Jolly Joker „nácikártya” sem. Nem
érti, és ezért egyre hisztisebb – mint Ronaldo
a harmadik magyar gól után – egyre agreszszívebb
áthallásokkal nyilatkozik a magyarok
sikerei ellen, mert képtelen elvonatkoztatni
attól, hogy ez a kormány sikereit is jelenti. Fogalma
sincs róla, mit jelent mindez a magyarságnak,
most is – mint évek óta mindig – „a
kilincset rángatja ordítva….”
Jól csinálja, csak fordítva.
SZEPESI SÁNDOR
