Kiss CsabaCEAUSESCU gőgje
Amig én itt a Nyulak lélektanát tanulmányozom, otthon a Magyar Idők közölt egy interjút az elmúlt 35 évről. (Lugas kulturális melléklet 2016. 06. 18. )
Főleg az eleje érdekes – az indulás miatt. Micsoda idők!
(Az eredeti húzatlan szöveg, Ozsda Erikának köszönhetően szerintem sokkal élőbb, személyesebb – és mulatságosabb. Ide kopizom a végére)
No de hogy kerül ez ide? A nyolcvanas években, amikor a diktatúra dühöngött és rettegett mindenki, Ceausescu nyugaton nagy kedvenc volt, szerették tökös, oroszellenes politikáját. Cserébe elnézték, amit saját népével és a kisebbségekkel művelt, megfélemlítésben, szellemi és fizikai erőszakban. Én akkor voltam fiatal – és úgy emlékszem vssza rá, mint életem egyik nehéz, de kétségtelenül boldog és derűs időszakára. (ld. a nyúl filozófiája)
Egy történet járt közsszájon akkoriban, sokat nevettünk rajta – bár ki tudja, hogy igaz volt-e. Akár lehetett is
Ceausescuék gőgje határtalan volt. Amikor Svédországban járt a feleségével állami látogatáson, és a Királyi család fogadta őket, a protokollmesterek jelezték, hogy itt az a szokás, hogy a vacsoránál előbb a Király(nő) ül le, utána a vendégek. Minden magas támlás szék mögött állt egy inas, aki a megfelelő pillanatban a széket az illusztris vendég alá tolja. Ceausescuékat roppantul idegesítette ez a szokást, így amikor a Király leült, ők is leültek vele egyszerre De az inas ismerte az etikettet, nem tolta alájuk a széket. Zuhantukban belekapaszkodtak a abroszba és az egészet magukra rántották. Fürjestől, fácánstól.
Nem tudom igaz-e a történet, de mi rengeteget mulattunk rajta. Egész Erdély kollektiv képzeletében újra és újra lejátszódott a jelenet amint zuhannak és indul utánuk a teríték.
Nem is gondoltuk, hogy ez mennyire szimbolikus lesz egyszer. Minden királynak és elnöknek már kicsi korában el kéne mesélni ezt, hátha jobb lenne a világ.
Ozsda Erika: Ejha!
Kolozsvárott fizika, Budapesten, a Színművészeti Főiskolán dramaturg szakon végzett. Ezek után József Attila-díjas drámaíró és Jászai Mari-díjas rendező lett belőle. Tavaly pedig eltávolították a Miskolci Nemzeti Színház éléről.
Együtt jártunk főiskolára. Kiss Csaba mindig nagyon szórakoztató volt. Mint most is.
Jól emlékszem, hogy Erdélyben atomkutatónak tanultál?
Igen, van egy diplomám róla.
Hol csúszott el ez a karrier?
Már ott, az egyetemen. Másodévtől én vezettem az egyetemi színpad egyik csapatát, a KABÁT-ot, írtam, rendeztem és színészként is játszottam. Alternatív darabokban hosszú hajjal szaladgáltam a színpadon, és ógörög szövegeket üvöltöttem.
Ekkor fújtatok le hangyákat arany sprayvel?!
Igen, egy Rómeó és Júlia előadásban! (nevet) Ez egy nagyon szép része az életemnek, de már nem sok közöm van hozzá. A világ is nagyot fordult, és a színház is másról szól most nekem. Borbély Endre barátommal írtuk a szövegeket, és egyetemisták játszották el a szerepeket, addig, míg ránk nem szállt a Szekuritáté. Erdélyi értelmiségiek elindítottak egy szamizdat lapot, az Ellenpontokat, amit kijuttattak a madridi nemzetközi emberjogi konferenciára. Óriási botrány lett belőle, és a Szekuritáté lecsapott a hozzájuk közel álló körökre, barátokra, ismerősökre. Így kerültük képbe mi is. A performaszaink az egyetemi fiatalság összejövetelei voltak és ezért … veszélyesek! Először reggel hétkor az ágyból vittek be minket, és délután kettőig vallattak, étlen, szomjan, még a mosdóba sem engedtek ki. Ketten felváltva faggattak, hogy kivel találkoztunk, mit csináltatunk, mit beszéltünk. Megpróbáltunk sztorizni, ártatlan dolgokat mondani, de kiderült, hogy ez is rossz stratégia, mert egy hét múlva behívták azt, akivel te állítólag beszéltél, és neki ezeket beolvasták. Ő meg azt hitte, hogy mindent tudnak. Endre a műszaki egyetemen tanult, én, mint elméleti fizikus a Babes Bolyai Egyetemre jártam, ahol a román dékán nagyon kiállt mellettünk. Azt mondta, hogy innen politikai okból senkit nem fognak kirúgni. Engem nem is, de Endrét kirúgták az egyetemről.
Emlékszel arra a pillanatra, amikor eldöntötted, hogy eljössz Erdélyből?
Az egy nagyon fájdalmas korszaka volt az életemnek. Vásárhelyen volt egy 20 fős baráti társaságunk, képzőművészek, színészek, írók. Két év alatt 17-en vándoroltak ki, Kanadától Budapesten át Izraelig mindenki ment, amerre látott. Az ember attól ijedt meg, hogy végül egyedül marad. Kolozsváron ez ugyanígy megismétlődött. Amikor ’85-ben eljöttem, úgy tűnt, hogy ennek a rendszernek soha nem lesz vége, Ceaușescu örökéletű, de ha nem ő, akkor jön a fia, vagy egy másik. Egyre megveszekedettebb lett a légkör, ahogy haladtunk előre a diktatúrában. Bejött a gazdasági válság, két-három órát kellett sorban állni havi 6 tojásért, fél vajért. Közben a magyar értelmiséget egyre keményebben figyelték.
Miért nem nyugatra mentél?
Egyrészt az még bonyolultabb lett volna. Az akkori barátnőm, aki később a feleségem lett, talált egy pesti jogászokból álló baráti társaságot, akik vállalták, hogy előbb őt, majd engem házasság útján kimentsenek. Azt a két évet nem kívánom senkinek. Otthon ülsz, és várod a román hatóságok jóindulatát… Másrészt, az én életem a nyelv jegyében telik, íróként és színházi emberként is. Nem látom, hogy mit tudnék csinálni Párizsban, Londonban, vagy bárhol a világon.
Rendezni sem tudnál külföldön?
Nem. Ahhoz a közönséget is ismerni kell. Ezt kicsit lebecsüljük a nemzetközi színházi trendek miatt, ami valójában egy fesztivál mozgalom. Szerintem a közönségnek csak a saját anyanyelvén, a saját körülményei ismeretében lehet valódi színházat csinálni.
Idén meghívtak a bukaresti egyetemre tanítani. 30 éve nem beszéltem románul. Annak idején érettségizni kellett, az nem volt kérdés, de most Hamletet tanítottam színészhallgatóknak! Láttam, a diákok is igen megbocsájtóan figyeltek. (nevet) De ha egy színésznek románul kellene egy lelki folyamat árnyaltságát elmondanom, abba azért beletörne a bicskám.
Ráadásul teljesen másfajta a színházi kultúrájuk. A mienk lélektani, jobban megalapozott belső folyamatokra épül. Ők sokkal expresszionistább, erős gesztusokra és jelekre épülő színházban gondolkoznak. A román színész az egyik pillanatban felkacag, a másikban sírni kezd, a harmadikban dühöng, és a negyedikben felszalad a tetőre. A magyar színész megkérdezi, hogy ezt miért csinálja? A román azt mondja, hogy ennek van hatása.
Amikor’85-ben átjöttél, mire számítottál, mit fogsz itt csinálni?
Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek, ezért első felindulásból elmentem fizikát tanítani egy szakközépiskolába. Utána az Európa Kiadóban külsős idegen nyelvi lektor lettem, ami azért érdekes, mert az angol szerkesztőséget Osztovits Levente vezette, aki később az osztályfőnökünk lett a főiskolán. Aztán két évig a Magyar Kábel Művek lapjánál dolgoztam, a Kábel című újságnál! (nevet)
Mindig úgy gondoltam, hogy nincs vissza út Erdélybe, de amikor Romániában kitört a forradalom, akkor a Magyar Rádió engem küldött ki tudósítónak először Váradra, aztán Kolozsvárra. Ott és akkor nagyon komolyan felvetődött a visszatelepülés gondolata. Másodéves dramaturghallgató voltam, és Osztovits azt mondta: „Döntse el, hogy rádió Kolozsváron, vagy dramaturgia Pesten.” A dramaturgiát választottam.
Tanítasz a főiskolán, amit ma már egyetemnek hívnak. Mi változott ezen kívül azóta?
Osztovits Leventének mi voltunk az első saját osztálya, és ő … roppant lelkesedéssel vetette ránk magát. (nevet) Hihetetlen gazdagon és színesen tanított. Izgalmasan összeválogatott osztályunk volt, a sokféleség volt jó benne, hogy egy kérdéshez mindig rengeteg hozzászólás érkezett. Nagyon komoly volt a tanári gárda is: Nemeskürty, Bacsó, Balassa Péter, Radnóti Zsuzsa, Bereményi, Fanni néni, Radnóti Miklós özvegye… A tanítást Levente féktelen színházszeretete és játékkedve hatotta át. Nagy szerencse, hogy tőle kaptam a színházi alapismereteket, mert ő nem a színház okosságát, a szabályait, a szertartásait hangsúlyozta, hanem az élményszerűségét: engedd, hogy hasson rád. Örök példaképem marad. Én is azt próbálom tovább adni, hogy a színház nem rideg tudás, hanem sok szálból táplálkozó, gazdag szövet. Mára a műveltség szerepe minimálisra csökkent. 22 éve tanítok az egyetemen. Kezdetben, ha valaki olvasta Balzac valamelyik regényét, azt mondtuk, hogy na, ez indulásnak nem rossz. Pár év múlva, ha valaki filmen látott egy Balzac művet, azt mondtuk, nem reménytelen. Ma meg, ha hallott Balzacról, akkor az már közepesen műveltnek számít. Szomorú, (nevet) de így van.
Hamlet nagy kedvenced. Mindig megnézed, ha valahol játsszák a darabot?
Igen, de igazában két kedvencem van, a Hamlet és a Sirály. A Hamletet megrendeztem kétszer, utána „megírtam”, és azt is kétszer megrendeztem. Az én Hamletjeim és Sirályaim mindig egy-egy válságomhoz kötődnek. Az első kőszínházi rendezésem is a Hamlet volt. Ezt Korcsmáros Györgynek köszönhetem, akihez lementem Győrbe szinte ismeretlenül, és mondtam, hogy szeretnék rendezni. De soha nem rendeztél! Nem baj, most szeretnék. És mit? A Hamletet! Szerényen. (nevet) Na, erre felfutott a szemöldöke. Elmondtam neki a koncepciót, és Gyuriban volt annyi empátia és szakmai kíváncsiság, hogy adott nekem nyolc színészt, hogy próbáljam ki magam. Az előadás abban az évben az Országos Stúdiószínházi Találkozón II. díjat kapott. Miskolcon a kirúgásom előtt egy évvel is megrendeztem, de akkor egészen másból indultam ki: a Hamlet annyi, amennyi le van írva, nincs Dánia, nincsenek előzmények, nincs valóság. Az előző „Hamlet-mentőőv” 2000-ben jött. 40 éves voltam, megszületett a lányom, nemrég kaptam Jászai-díjat a Woyzeckért, művészeti vezetőként dolgoztam, mégis váltani akartam. Egyik napról a másikra kiléptem az Új színházból, mert úgy éreztem, hogy hirtelen elfogyott körülöttem a levegő. Ugyanúgy, mint most Miskolc után. Akkor nagyon komolyan feltettem magamnak a kérdést, hogy egyáltalán tehetséges vagyok én? Hogyan lehetne ezt kideríteni? Vajon meg tudnám írni a Hamletet úgy, ahogy én gondolom? A Hazatérés Dániába című darabom teljesen saját szöveg, egy sor Shakespeare sincs benne. Semmi nem úgy van, mint a Hamletben, mégis minden benne van: másképp. A Hazatérésnek Claudius a főszereplője! A történet szerint Hamlet ösztöndíjjal kimegy külföldre tanulni, és mire visszajön, annyira szétesik az ország, hogy már nincs értelme morálról beszélni. Mindenki megélni, és túlélni akar. Nem az értelmiség a főszereplője a kornak, hanem a király, aki magához ragadja a hatalmat, megtartja és használja. Egyébként az kemény, válságos időszaka volt a magyar történelemnek is. A rendszerváltás után tíz évvel az is kiderült, hogy a politikában az értelmiségnek nincs szerepe. Akkor fáradtunk bele a besúgó kérdésbe is. Tar Sándor volt az első, és egyetlen áldozat, aki belehalt, a többiek mind elslisszoltak a kerítés mellett. Ezt a morális állapotot próbáltam megírni. Szinte meg se száradt a tinta a darabon, már hívtak Veszprémből, hogy nagyon tetszik nekik a szöveg, és rendezzem meg az évad első bemutatójaként. Az előadást meghívták a POSZT-ra. Két év múlva megrendeztem Győrben, és azt is meghívták. Két rendezést – kétszer. Végül a győri előadás azért nem ment Pécsre, mert nem volt meg a díszlete! Szétvágatták.
Ekkor Te mit mondtál?
Hogy … ejha! (nevet) Az nem kifejezés, hogy dühös voltam.
Miskolcon igazgatóként, Te is király lettél, hatalommal.
Nehéz is volt elviselni. Emlékszem, folyamatosan mondogattam magamnak, hogy Csaba ne bolondulj meg. Csak lazán, türelmesen. Attól, hogy te vagy az igazgató, még nincs neked igazad. Néha sikerült, néha nem. 1992-ben, miután elvégeztem a főiskolát, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatóhelyettese lettem. Aztán Győrben a Padlás Színházat vezettem, és az Új Színházban is művészeti vezető voltam. Volt némi tapasztalatom, hogyan kell irányítani a dolgokat. A lelkesedésre nem lehet építeni. Miskolcon az „enyéim” szúrtak hátba, ez igaz, de három évig jól ment! Az én sikerem is, hogy olyan erős és izgalmas színházzá vált. 300 embernek voltam az egyszemélyi felelős vezetője. És onnantól nincs őszinteség. Ha beszélsz egy színésszel, aki korábban a barátod volt, már nem tudod, hogy azért mondja, mert úgy gondolja, vagy, mert vár tőled valamit. Nincs kontrolod, érdekszféra vesz körül. Ha valamire kíváncsi voltam, akkor bevittem a művészeti tanácsba, hogy vitassák meg. Pillanatok alatt kiderült, hogy kinek mi a véleménye. Nem állítom, hogy mintaszerű igazgató voltam, de az a három év nagy korszaka volt a színháznak. És már azt is lehet látni, hogy egy év után mi maradt belőle…
Mesélj olyan miskolci eseményekről, amikkel megmutathattad, kiélhetted a kreativitásodat.
Minden évben volt két-három olyan akciónk, amelyek nagyon komolyan megmozgatták az egész várost. Miután kineveztek, tudtam, hogy olyannal kell színre lépni, amire a városban is, de országosan is felfigyelnek. Megkerestem kilenc iskolát, hogy csomagoljuk be a Miskolci Színházat a következő évaddal, festettek is a gyerekek egy 6000 négyzetméteres óriásplakátot. A híradó is beszámolt róla. Szinte azonnal megugrottak a bérleteladásaink, mindenki érezte, hogy új szellem jött a színházba.
A következő évben kitaláltuk az Elemlámpa-partit. A színházak éjszakáján este 10 órakor bezártunk, minden fényt leoltottunk, 500 nézőnek elemlámpákat osztottunk ki, és beengedtük őket a teljesen sötét színházba. Ha találtak egy színészt, táncost vagy zenészt, és rávilágítottak, akkor ők előadtak a nézőknek egy produkciót. Éjfélkor a színpadon találkoztunk és együtt elénekeltük a Miénk itt a tér című LGT számot. Leírhatatlan, ami ott volt! Igazából semmibe nem került, de óriási élmény volt mindenkinek.
A következő évadban üdítős kupakokat gyűjtöttünk, és 55 ezer darabból kiraktunk egy hatalmas, 30 négyzetméteres Shakespeare mozaikot. Nagyon szerették a miskolciak ezeket az akciókat, büszkék voltak rá. Két évadon át 1200 diáknak heti rendszerességgel zenészek, táncosok, színészek tartottak színházi foglalkozásokat. Mások kamarazenélést tanítottak. Megalapítottuk a Miskolci Balettet, létrehoztuk a SZEM Fesztivált. Három év alatt négy előadásunkat hívták meg a POSZT-ra. Gondolatban az vezetett, hogy a miskolci az ország első magyar nyelvű kőszínháza, a pesti előtt 14 évvel alapították! Nem állami támogatásból vagy európai pályázatokból. Nem! A helyi lakosok adták össze a pénzt, hogy színházuk legyen. Ez a szellem bele lett építve a falakba. 140 ezer néző, legnézettebb vidéki színház!
Miskolc óta eltelt egy év. Túl vagy rajta?
Abszolút. Én már másnap túl voltam rajta.
Ezt nehezen hiszem, de….
…mindenki nehezen hiszi, mert mindenki együtt szeretne érezni velem. (nevet) Olyan brutális volt a kirúgás módja, hogy ezt így nem lenne szabad. Európában vagyunk, ennél sokkal finomabb kultúrája kellene legyen az elbocsájtásnak. Én nem loptam, nem sikkasztottam, semmi olyat nem csináltam, ami miatt évad közepén, azonnali hatállyal fel kellett állítani. Három sikeres évad után. De így rúgták ki előttem a szimfonikus zenekar vezetőjét harminc év munka után, és másokat is. Ez egy miskolci specialitás, ha kirúgunk valakit, akkor azt nagyon. (nevet) Én nem akartam igazgató lenni. Az lettem, most már nem vagyok az. Hála az Istennek. Gyakorlatilag komolyabb törés nélkül vissza tudtunk jönni Pestre, úgy, hogy ott becsukódott egy ajtó, itt meg sok másik kinyílt. Ennek köszönhetem a Bergmannal való mélyebb kapcsolatomat is. Amikor kirúgtak március végén, megkerestem Vidnyánszky Attilát egy Cassavetes rendezés tervével. Arra nem volt igazán jó szereposztásunk, mondta, hogy javasoljak mást. Ez lett a Szenvedély – ami a következményeivel együtt bizonyára más irányba fordította az életemet. Azután Crespo Rodrigo, a Jászai Mari Színház igazgatója felhívott, hogy nem írnám és rendezném-e meg nekik a Sirály III. és IV. felvonása közt eltelt két év történetét. Nagyon tetszett a felkérés. Rengeteget foglalkoztam a Sirállyal,évek óta tanítom, féléves kurzusom van az egyetemen, kétszer már megrendeztem. A darabnak Nappalok és éjszakák lesz a címe, októberben mutatjuk be Tatabányán.
Legalább 20 éve szeretnék írni egy darabot Kádárról, arról, hogy mi történt Szolnokon ’56-ban, hogyan lett egy forradalmárból három nap alatt a vérbefojtás vezére. A második felvonás a XIV. Pártkongresszusról szólna, amikor Kádár be akarja vallani, meg akarja gyónni Nagy Imre kivégzését, de nem sikerül. A psziché ellenáll. Ez egy Shakespeare-i mélységű történet, egy királydráma, egy főtitkár dráma vagy mi? (nevet) Mi vagyunk az utolsó generáció, amelynek még zsigeri élménye a kádárizmus. Az utánunk következők már csak sztorikból ismerik, ezért kell nekünk megírni.
Májusban volt az elő bemutatója a Nemzeti Színházban a Szenvedély című Bergman-darabodnak. Ingmar Bergman írta a novellát, majd abból rendezett egy filmet.
Bergman ezt a filmet Fårö szigetén forgatta, ahol ő maga is élt. Elolvastam a novellát, és nagyon megtetszett a probléma felvetése: ahogy haladunk előre az időben, egyre jobban bezár a múlt, egyre inkább magunkra maradunk. Azokat a dolgokat, amiket az ember megél, egyre nehezebben közli a környezetével. A hozzá közel állókkal is. Ez a sziget-effektus. Egy szigeten élünk, de mindenki egy-egy külön szigeten. Berzsenyi Kriszta tervezővel és Nagy András operatőrrel már többször dolgoztunk együtt. Mondtam nekik, hogy azt szeretném, ha a Szenvedély egy szigeten játszódna, színpadi film lenne és háttérvetítés kísérné. Snittek lennének, nem jelenetek. András azt mondta, hogy jó, de akkor azok állóképek legyenek, amiket ő csak a Fårö szigeten tud felvenni. (nevet) Ez annyira pimaszul egyszerű mondat volt! A fél szakma rajtam röhög! (nevet) Tájképek, nem mindegy hogy hol? De Andrásnak volt igaza, a fotókon nagyon mélyen benne van, hogy ez egy másik világ. Egy sziget. Miközben az utazását terveztük, rátaláltunk egy Faro-i alapítványra. Bergmannak négy háza volt a szigeten, és ezeket az alkotni vágyó embereknek odaadják. Ha jó a pályázatod, akkor kapsz egy lakást és egy biciklit! Én is megpályáztam, júniusban szinte végig kint leszek. A tavalyi győri drámaíró versenyen kihúztunk egy témát, egy újságcikket arról a győri hajléktalanról, aki 600 milliót nyert a (skandináv) lottón, de igazán nem sikerült boldognak lennie vele. Az ő történetét szeretném megírni Bergman szigetén.
Kiss Csaba fényképe.
