Nyáry Krisztián: Igazi hősök1944
decemberében nyilas fegyveresek törtek be az Abonyi utcai zsidó gimnázium épületébe. Az iskola területén hivatalosan egy munkaszolgálatos század állomásozott, amely katonai és munkásruhák javításával és szortírozásával foglalkozott, de a nyilasoknak feltűnt, hogy az épületben a feladathoz képest túl sok zsidó férfi és nő zsúfolódik össze. A razzia során kétezer embert sorakoztattak fel menetoszlopokba az udvaron. „Senki ne hozzon magával semmit, csak ide megyünk, a Dunához!” – üvöltötték. Amíg a kiürítés előkészítése zajlott, egy munkaszolgálatosnak sikerült telefonon felhívnia a század parancsnokát, aki skarlátosan feküdt otthon. „20 percig fel tudjátok tartóztatni őket?” – kérdezte a százados. Erre nem sok esély volt. Már éppen megkezdődött az első menetoszlop elvezénylése, amikor kivágódott a gimnázium kapuja, és egy osztag motoros SS-katona hajtott be az épületbe. Az udvaron álló halálra vált emberek biztosak voltak benne, hogy ezzel megpecsételődött a sorsuk. Meglepetésükre bujtatójuk, az 51 éves Ocskay László százados szállt ki a motorosokat kísérő autóból. Felszólította a nyilasokat, hogy azonnal távozzanak, mert az épület mint hadiüzem a benne dolgozó emberekkel együtt az SS IX. Hegyihadtest fennhatósága alatt áll. Ocskay László, a magyar Schindler tucatnyi hasonló trükköt vetett be a vezetése alatt álló „ruhagyűjtő század” érdekében. Ha kellett, embereket fizetett le, ha kellett, katonai kapcsolatait mozgósította. Egyes források szerint 1700, más adatok szerint 3500 embert mentett meg. Éjjeliőrként, elfeledve és betegen halt meg Amerikában.
Egy középkorig visszavezethető felvidéki földbirtokos családban született 1893-ban. Fiatalon családot alapított, egy nemesi család lányát, Bogdán Emíliát vette el feleségül, aki két gyermeket szült neki. Ocskay az első világháború kitörésekor az elsők között vonult be önkéntesnek, és még ugyanebben az évben az elsők között sebesült meg súlyosan a harctéren. A fiatal huszártiszt a hadikórházban épp hogy elkerülte az amputációt: bal térdét soha többé nem tudta mozdítani, és egész hátralévő életében ortopédcipőt kellett hordania. Hadirokkantként sem engedte, hogy leszereljék, ragaszkodott hozzá, hogy tartalékos tiszt maradhasson. Trianon után nem volt hajlandó lemondani magyar állampolgárságáról, ezért a csehszlovák kormány elkobozta a birtokot az ősi kastéllyal együtt. Több állomás után 1933-ban kerültek Budapestre, ahol a nyelveket beszélő, művelt dzsentri hamar talált magának állást.
A magyar-amerikai Vacuum Oil Rt-hez került pénzügyi tanácsadónak, fizetéséből nagypolgári nívót tudott biztosítani családjának. Ocskay bejáratos volt a magyar gazdasági elit és a tisztikar köreibe, származása miatt az arisztokraták szalonjai is nyitva álltak előtte. Nem politizált, de tudni lehetett róla, hogy náciellenes nézeteket vall. 1943-ban egy zsidó származású, világháborús veterán barátja beszélte rá, hogy vállalja el egy ruhagyűjtő munkásszázad parancsnoki posztját. A század létrehozására azért volt szükség, mert a munkaszolgálatosokat 1943-tól már nem egyenruhában, hanem civilben küldték a frontra, ahová a szegényebbek nem tudtak megfelelő felszerelést vinni magukkal, sokan megfagytak közülük. Az ingyenmunkások elvesztése a hadvezetésnek sem tetszett, ezért döntötték el a ruhagyűjtő egység létrehozását. Ocskay barátja tudta, hogy a becsületes, náciellenes katonatiszt többet fog tenni az üldözöttek érdekében a meleg holmik összegyűjtésénél.
Ocskay László nem sokáig gondolkodott. Otthagyta polgári foglalkozását, és 1943-ban tartalékos századosi rendfokozatban újra szolgálatba lépett. A következő év tavaszára már létre is hozta a munkaszolgálatosok részére ruhákat biztosító raktárat, megszervezte a gyűjtés, a javítás és szállítás kereteit. Mindezt azonban csak másodlagos feladatnak tekintette. Valódi célja a „101/359 sz. Kisegítő Munkásszázad” munkaszolgálatosainak megmentése volt. Terve az volt, hogy minél több embert besoroztat századába, akiket aztán megpróbál megvédeni az üldöztetéstől. Ehhez a század jó álca volt: a ruhagyűjtést végzők szabadon mozoghattak a városban, a varrodai munkákhoz pedig nőkre is szükség volt. Amikor a század megalakult, Ocskay rövid beszédet tartott a munkaszolgálatosok előtt. Elmondta, hogy neki mint magyar századosnak az a kötelessége, hogy minden eszközzel megvédje a rá bízott embereket. A lehető legkomolyabban gondolta.
A százados minden baráti, üzleti és katonai kapcsolatát mozgósította célja elérése érdekében. Jól ismerte a munkásalakulatokért felelős főtisztet, tőle mindig időben értesült a századát érintő tervekről. Százada szervezetileg a hírhedt nagykátai hadkiegészítő parancsnokság alá tartozott, a munkaszolgálatosokat őrző keretlegénység is onnan érkezett. Ha kegyetlenkedő vagy az embereket megalázó katonákat kapott, valamilyen ürüggyel elérte, hogy visszarendeljék őket. Első központjukat a Dohány utcai Zsidó Múzeumban jelölték ki.
Szálasi hatalomátvétele után a nyilasok szinte azonnal fel akarták számolni az egész századot. A velük összejátszó portás éjszaka elvágta a telefonzsinórokat, kikapcsolta az áramot, és beengedte a kapun a kézigránátokkal felszerelt pártszolgálatosokat. A nyilasok mindenkit igazoltattak, katonaszökevényeket kerestek, és azzal fenyegetőztek, hogy felgyújtják az épületet. Ocskayt egy utcai telefonfülkéből riadóztatta az egyik embere. Azonnal a helyszínre érkezett, és határozott fellépéssel – fegyverrel a kezében – elérte, hogy a nyilasok elhagyják az épületet. Ocskay rendkívül hatékonyan tudta mozgósítani kapcsolatait. Amikor október végén a magyar hadvezetés „kölcsön adta” a munkaszolgálatos századokat a németeknek, minden budapesti századot a Dunántúlra vezényeltek kényszermunkára. Egyetlen kivétel volt: a 101/359-es század.
Novemberben már annyian voltak, hogy nagyobb helyre volt szükségük. Ocskay megszerezte a nemrég kiürített Abonyi utcai Zsidó Gimnázium (a mai Radnóti Gimnázium) épületét, és itt rendezték be új körletüket. A tágas osztálytermek mellett folyóvízzel ellátott konyha is a rendelkezésükre állt, ahol egészen az ostromig napi háromszor tudtak főzni. Az új helyen tökéletesíteni tudták az álcázást is: fehérneművarrodát, szabóságot, cipészműhelyt hoztak létre, ahol munkaszolgálatosok családtagjai dolgoztak hamis papírokkal – szakmunkásként. Ha ellenőrök jöttek, azt látták, hogy negyven varrógép zakatol folyamatosan, és nem tűnhetett fel nekik, hogy a varrónők napokig ugyanazokon a ruhákon dolgoznak. Az újonnan érkezőket személyesen Ocskay regisztrálta: ekkor már ott volt köztük Ráday Imre színész, Kellér Dezső humorista, valamint az olimpiai bajnok vízipóló válogatott zsidó tagjai.
A gimnáziumtól néhány száz méterre lévő zuglói nyilasközpontból egyre nagyobb gyanakvással nézték a furcsa századot. Volt, hogy az iskola épületén kívül, romeltakarításon dolgozó munkaszolgálatosokra le is csaptak, néhányukat elvitték és deportálták. Ezek után vállalkozott Ocskay a mentőakció legmerészebb lépésére. Közvetítőkön keresztül kapcsolatba került két német tiszttel, Werner Otto Florian őrnaggyal és egy Weber nevű SS-Sturmbannführer-rel, akik ekkor már a náci vezetést okolták azért, hogy vesztes háborúba sodorták a német népet. Megbeszélte velük, hogy százada – természetesen csak álcázásként – német katonai egyenruhákat is fog javítani. Ezek után a magyar katonai őrséget lecserélték, és a Waffen SS magyarországi svábokból sorozott egysége vette át a helyüket. Mindannyian szívesebben őrködtek a gimnáziumban a frontszolgálatnál. Innentől több ízben a német őrség akadályozta meg, hogy a nyilasok behatoljanak az épületbe. Egy túlélő szerint „ha nyilasok ólálkodtak a környéken, Ocskay megjelent egy német őrnaggyal, sétálgattak az udvaron, és az őrnagy néhányszor a levegőbe lőtt a revolverével. A nyilasok ekkor mindig visszahúzódtak.” Egy tanú leírta azt a szürreális jelenetet is, amikor karácsony este Ocskay német tisztekkel az oldalán állított be a gimnáziumba: „Paradox módon a német tiszt felköszöntött bennünket, mondván, igyunk az Önök felszabadulására és a német nép győzelmére.”
Ocskay a fennmaradt dokumentumok szerint 1944 végén Raoul Wallenberggel is felvette a kapcsolatot. A svéd diplomata ekkor már nem sokat tehetett az üldözöttekért, inkább ő maga keresett menedéket. A százados a saját Benczúr utcai lakásába fogadta be Wallenberget, aki innen indult el végzetes útjára, hogy a szovjet hadseregnél jelentkezzen. Ezekben a napokban egy személyes tragédia is történt Ocskayval. Miközben teljes erővel dolgozott a rá bízott emberekért, senki sem tudta róla, hogy odahaza súlyosan beteg feleségét is ápolnia kell. Ocskay Lászlóné ismeretlen betegségben halt meg 1945. január 13-án.
A szovjetek bevonulása után a százados civilbe öltözött, hogy elkerülje a hadifogságot. Nem sokkal később még alkalma nyílt elbúcsúzni az általa megmentett emberektől. A túlélők hálaadó ünnepséget szerveztek a számára a Hősök Templomában. Egy résztvevő így emlékezett: „Az ünnepség végén a padsor két oldalán felálltunk, Ocskay ott jött végig és mindenkivel kezet fogott.” Néhány hónappal később egy megmentettje cikket írt róla egy kisebb lapban, de hivatalos köszönetet senkitől sem kapott. Megpróbálta talpra állítani a cégét, de nem sokkal később neki magának is menekülnie kellett. Horthysta katonatiszt és az amerikai tőkések kiszolgálója volt egy személyben, s később megvádolták azzal is, hogy a cége a háború alatt olajat biztosított a németeknek. Egyes források szerint többször vitték be kihallgatásra, rövid időre le is tartóztatták. Szinte biztos, hogy ő is az úgynevezett olajperek egyik vádlottja lett volna, ha 1948-ban – az utolsó pillanatban – gyerekeivel együtt nem hagyja el az országot.
A család Ausztriában telepedett le, Ocskayt amerikai anyacége Grazban alkalmazta. Fia néhány év múlva az Egyesült Államokban kapott munkát, a friss nyugdíjas Ocskay utána költözött. Kingston városában élt, korábbi életéhez képest szerény körülmények között, nyugdíját éjjeliőri munkával egészítette ki. Soha sem beszélt senkinek budapesti hőstetteiről. Megmentettjei az 50-es években több ízben megkísérelték felkutatni, de nem jártak eredménnyel. Végül egy ismerőse, akit egy hideg télen egy szál kiskabátban látogatott meg, úgy döntött, értesíti Ocskay nehéz sorsáról a Holokauszt-túlélők szervezeteit. Egy alapítvány azonosította, és elkezdte feltárni embermentő tevékenységét. Még díszvacsorát is adtak a tiszteletére New Yorkban, de többre már nem maradt idejük. A 73 éves Ocskay László 1966-ban az utcán elesett, és a csípőjét törte. Kórházba került, ismerősei gyűjtést szerveztek a gyógykezelés költségeire. Az összegyűlt pénzre már csak a temetési költségekhez volt szükség. A magyar Schindler 1966. március 27-én szegény emberként hunyt el Kingstonban, ma is ott nyugszik.
A tevékenységéről szóló első cikkek csak a halála után jelentek meg, egy Amerikában élő túlélő felhívására ekkortól kezdték összegyűjteni az Ocskay-század tagjainak írásos visszaemlékezéseit. A bizonyítékok alapján Ocskay László 2002-ben megkapta a Világ Igaza kitüntetést. Élete végén ennyit mondott hőstettéről egy ismerősének: „Semmivel sem csináltam többet, mint amit minden istenfélő, tisztességes ember megtett volna.”
(Az Igazi hősök c. könyv írásának rövidített változata)
