Annak ellenére, hogy egy kanadai római katolikus egyházközség igazgatója vagyok, több mint négy éve szándékosan nem lépek be magyar katolikus templomba. Amikor Magyarországon járok – általában évente egyszer, vagy kétszer – sem intellektuális, sem érzelmi kötődést nem érzek már a magyar katolikus egyház, illetve egyházközségei felé, inkább csak távolságot.
Ez fogadja a hívőket az oltár mögött idén Advent elején, az ottawai Szent József Egyházközségben – Fotó: Christopher Adam
Nem mindig volt ez így. De amikor a győri Szent Imre Egyházközség papjáról olvastam – aki a szószékről, a homíliában lázított a menekültek ellen és a Fidesz aláírásgyűjtési akciójában való résztvételre ösztönözte az egyházközség tagjait – ismét megerősödött bennem az a gondolat, hogy sem hitbeli, sem világnézeti szálak nem fűznek már engem a szociális igazságosságtól és Ferenc pápa szavaitól is egyre láthatóbban elszakadt Magyarországi Katolikus Egyházhoz.
Balázs Tamás atya, a Szent Imre templom plébánosa “Istentől kapott szép szemű magyar emberekhez” beszélt vasárnapi homiliájában.
Aztán elmondta a szentmisén, hogy ha az egyházközség szép szemű etnikailag magyar tagjai nem támogatják a Fideszt a menekült-kvóták elutasításában, akkor “idegenek embertelen és félelemtől teljes királysága fog eluralkodni hazánkban”.
Bárcsak már itt véget ért volna Balázs atya szószékről történő uszítása, amely a saját történelmi társadalmában szintén idegennek számító és peremen élő Jézustól teljesen elszakítva igyekezte félelemmel és gyűlölettel felölteni a győri szentmisét. A plébános úr ezzel egészítette ki prédikációját:
“Csak az lesz Jézus Krisztus Királyságának méltó katonája, aki mer nem gyáva, hanem bátor és határozott lenni, a többiek pedig a gyávaság és félelem királyának harcosaiként fognak feloldódni a népek sűrűjében.”
A “gyávaság” elleni fegyver nem a gonoszság és nem a gyűlölet. Nem hinném, hogy Jézus Krisztus pártkatonákat keresett volna, akik az éppen regnáló párt íveit töltik ki azért, hogy ne tehesse be lábát Magyarországra egyetlen egy kiszolgáltatott ember sem.
Igen, a menekültek befogadása kockázatokkal és kihívásokkal járó döntés.
Igen, az elesettek, a bajba jutott emberek megsegítése áldozatokat követel azoktól, akik a polgárháború elől menekülőkhöz képest relatív biztonságban és jólétben élnek.
És igen, ha kicsit is komolyan vesszük Jézus szociális tanításait, akkor hajlandóak vagyunk áldozatot hozni embertársainkért és képesek vagyunk elfordulni a fehér-fekete politikai magyarázatoktól. Nem zárkózunk be saját kis világunkba.
Az, hogy Orbán Viktor politikai tőkét kovácsolt a menekültválságból és hogy a magyar szavazók legsötétebb ösztöneire építi politikáját sajnos hozzátartozik a Bismarck által megfogalmazott realpolitik koncepciójához. De az, hogy egy katolikus plébános a Magyarországi Katolikus Egyház némasága mellett száll ringbe és az Örökkévalóságot keveri bele ebbe a kérdésbe – ráadásul a szószékről – jobban festi le, mint bármi más, hogy mennyire eltorzult és romlott lett a magyar katolikus egyház.
Vannak természetesen kivételek, bár nagyon kevesen. Ott van – például – Urbán József piarista atya, akiről angol nyelvű testvérlapunkban már beszámoltunk és aki korábban ezt írta, amikor arra gondol, hogy Jézus miképpen válaszolna annak a katolikus hívőnek ma, aki fél a menekültektől, fél a muszlimoktól és fél az idegenektől:
“Jézus azt kérdezi tőlem: Van-e kedved bennük velem találkozni? Lehetne esetleg azzal kezdeni, hogy megismernéd őket. Tudod, kik ezek, akik errefelé igyekeznek? Ismered ezeknek az embereknek a helyzetét? Ismered az Iszlámot? Ha egy kicsit tanulnál, akkor talán nekibátorodnál, és valami igazán jó is kisülhetne ebből az egészből. Gondoltál-e arra, hogy ők is tanulhatnak tőled? Van mit adnod nekik: nemcsak a javaidat, hanem a benned levő jót. Mit szólsz ahhoz, hogy szelíden, minél inkább védtelenné téve magadat beszélj nekik magadról és rólam? Van kedved velük találkozva velem találkozni?”
A letört, gyenge és rászoruló emberekben találkozunk Jézussal. Emlékszem, hogy egyik évben Húsvétkor ottawai katolikus egyházközségünkben egy éhező, mélyszegénységben lévő gyerek fotója ábrázolta számunkra a keresztre feszített Jézust és egy dél-amerikai nyomortelepen felépített iskola szimbolizálta Jézus feltámadását. Idén Adventkor pedig a szentélyünket alakította át egyházközségünk oltáregylete. Az oltárnál a menekülő embertömegek sziluettjeivel találkozunk. Az oltár mögött egy földre döntött keresztet szögesdrót veszi körül.
Ferenc pápa is a “találkozásra” szólítja fel a katolikusokat világszerte, még akkor is ha a találkozás nehézkes, veszélyes, ha ettől sáros lesz a templom márvány padlója, ha felébreszt, megzavar és megkever bennünket, és eddig kialakított világképünket. Ferenc pápa mondta:
“Jobban szeretem azt az egyházat, amely sérült és piszkos, mert kint volt az utcán, mint azt az egyházat, amely azért egészségtelen, mert hosszú ideig be volt zárkózva és saját biztonságába kapaszkodott.”
Minap a pápa jelezte, hogy idén a karácsonyi fények egy “csúf” ünnep részei. Hogyan lehet karácsonyt ünnepelni, amikor háborúban állunk és amikor “az Isten sír mindazokért, akiknek egyetlen célja e földön, hogy háborút vívjanak, miközben cinikusan tagadják, hogy ez lenne szándékuk.”
A keresztény egyházak küldetése és kötelessége, hogy igazságosan és Krisztus tanításait szem előtt tartva válaszoljanak a kortárs világ nagy szociális kihívásaira. Ilyen kihívás ma a menekültválság. Ebben a hitbeli közegben nem lehet elsődleges szempont a pragmatizmus és a realpolitika, vagy a veszélyek és kockázatok felsorolása.
Lehet, hogy egy nap – a távoli jövőben – a Magyarországi Katolikus Egyház is magáévá teszi Krisztus szociális üzenetét, még akkor is, ha ez népszerűtlen, vagy szembe megy az éppen regnáló politikai hatalommal és akkor is ha ez veszélyes. Lehet, hogy el jön az a nap, amikor ismét ott lesz a helyem. De ma, az általam ismert egyetlen válasz nem más, mint a Magyarországi Katolikus Egyháztól való teljes eltávolodás és elszakadás – intellektuálisan, érzelmi szinten és hitbeli életemben egyaránt.
A Kanadai Magyar Hírlap alapítója és főszerkesztője
