Ősszel és télen a kényelmesebb tempóban végzett alapozás idejét éljük. Bár a következő idény még messze van, legtöbben már ilyenkor elkezdjük a tervezést – s természetesen az alapozást is ennek rendeljük alá. A futók és más állóképességi sportolók az évnek ebben a szakaszában kezdik összeállítani a jövő évre tervezett versenynaptárat. Ehhez szeretnénk néhány hasznos tippet és megfontolandó tanácsot nyújtani.
Először is: nem a versenyek tesznek minket terepfutóvá. Futó az, aki fut – terepfutó tehát az, aki terepen fut. Ez az egyszerű, de találó definíció egyetlen szóval sem utal a versenyeken teljesített kilométerek tömegére, vagy az egy idényben lenyomott versenyek számára. Az erdő szeretete, a belefeledkezés, vagy éppen az emelkedőkön hallatott fogcsikorgatás és a teljesítés öröme az, ami minket közösségbe kovácsol. Ez teszi a terepfutót terepfutóvá. Az erdő különös hely: mindenki egyéni kapcsolatban áll az erdővel, mindenkinek megvan a saját erdeje, s mindannyian szentül hisszük azt, hogy a mi kapcsolatunk az erdővel valamiért más és több, mint bárki másé. Ez így van rendjén, s mivel mi magunk ennyire mélyen és személyesen éljük meg ezt, ennek köszönhetően ez a kapcsolat valóban egyedi és csak mi kettőnkre, vagyis az erdőre, a mi erdőnkre és ránk lesz jellemző.
A verseny, a versenyzés egészen más. Mindenkinek egyénileg kell kitapasztalnia és eldöntenie, hogy mennyit szeretne versenyezni. Ez sok mindentől függ: persze a pénztárcától is, de az egyéni lelki alkattól is – s talán utóbbitól a leginkább. Van olyan, aki szeret és tud sokat versenyezni. Számukra a versenyzés a felkészülés és a fejlődés része. Mára hazánkban és környező országokban szinte minden hétvégén találni egy kisebb-nagyobb versenyt, így ezek a kedves megszállottak (vagy éppen versenyorientált ragadozók) akár minden héten útra kelhetnek, hogy dicsőséget szerezzenek. Ez a szemléletmód persze a heti rutint is átalakítja: a hét csúcspontja, a legkomolyabb „edzés” maga a verseny, s a hét többi napja a (rá)pihenésé. Ez a felfogás nemcsak a terepfutásban működhet, sok triatlonista is ebben a ritmusban éli végig a szezont. Sok odafigyelésre van ehhez persze szükség, hiszen a test és a lélek közben kimerülhet, s nem is biztos, hogy a javuló teljesítmény kulcsa a rendszeres időközönként a testünknek adott nagyon erős és megterhelő erős impulzusokban van.
A másik végletet azok a sportolók jelentik, akik keveset versenyeznek. Ez nem baj, sőt. Azokban az években, amikor pályája csúcsán volt, Lance Armstrongarról volt híres, hogy minden évben csak egyetlen versenyen indul. Ez persze a Tour de France volt, amire ő az első visszatérését követő hét évben mindig a végső győzelem szándékával utazott el. Nagy bajnokok bátran megtehetik azt, hogy egész évben elmélyülten, a figyelemtől elzárkózva készülnek a nagy megmérettetésre. Ez a megközelítés azonban kötélidegeket kíván. Ha egyetlen versenyt tervezünk, mindennek azon az egyetlen napon vagy héten kell összeállnia, azon az egy alkalmon kell életünk egyik legjobb formájában lenni. Ez nehéz, s óriási pszichikai nyomással jár, amit nehéz lehet elviselni. Akinek erre megfelelő a lelki alkata, nagyon élvezheti ezt a játékot, s úgy állhat ki a rajtvonalhoz azon az egy napon, hogy feldönti a hegyeket és elevenen falja fel a versenytársait. Általánosságban is igaz, hogy a versenyeket nagy körültekintéssel kell tervezni, hiszen a túl magasra tett léc egyesekre inkább bénító hatást fejt ki. Nincs annál rosszabb, mint ha egy eltúlzott versenycél nyomasztóvá teszi az edzésmunkát. A körültekintés és a mély önismeret itt mindennél nagyobb szolgálatot tehet. Ezekről a célokról persze nem kell lemondani, de mindig észben kell tartani, hogy a célhoz több út visz, s nekünk meg kell találni a számunkra legmegfelelőbbet.
Van persze olyan, aki nem arra született, hogy az ilyen nyomást elviselje. Nyilván akad olyan, aki már észrevette, hogy a legjobb futásai nem a versenyeken sikerülnek, vagy éppen egy jelentéktelen eseményen, amire alig figyelt oda, s nem is készült rá. Ez is lelki alkat kérdése. Fejlődni sok féle módon lehet és maga a fejlődés is számos különböző tartalommal rendelkező fogalom. A terepfutás sajátos sportág, mert mindez rá különösen igaz. Aki a távok megszállottja, s számára a fejlődést az egyre hosszabb és hosszabb versenytávok jelentik, ezt a hajlamát könnyen kiélheti – s ha az sem zavarja, hogy a teljesítménye jó eséllyel át fog csúszni az extrém teljesítménytúra kategóriájába, egyre másra teljesíti majd a hosszabb és hosszabb távokat. A fejélődés azonban nem feltételezi a táv minden képzeleten túlmutató növelését. Rövidebb távokon is lehet futni és fejlődni, s aki a futáshoz mint mozgásformához erősebben ragaszkodik, talán jobban is teszi, ha kisebb távokon kezd. Ha ezeket a 30-50km-es távokat már önmagának elégedettséget szerző teljesítménnyel nyomja le, továbbállhat a komolyabb ultrák világa felé – de semmi ok a szégyenre akkor sem, ha megmarad ezeken a 30-50 km-es, vagy akár még rövidebb távokon, s egyéni fejlődését arra hegyezi ki, hogy ezeket a távokat egyre észvesztőbb sebességgel nyomja le. Ki a nagyobb futó? Aki 100 mérföldön győz egy kocogó tempójával, vagy az, aki 30-50 km-en repeszt végig elképesztő sebességgel. A legnagyobbak persze mindkettőre képesek, ők nem kényszerülnek választásra. Mindannyian rendelkezünk egy válasszal erre a kérdésre, ám ez a válasz, mint annyi minden más, a saját felfogásunkon és vágyainkon múlik.
Mi a tanulság? Önismeretre van szükség. Tudni kell, kik vagyunk, hol járunk és hová tartunk. A büszkeség egyedüli forrása nem a háromjegyű kilométerekből álló versenyek teljesítése. Sokan vagyunk az ösvényeken, sokféle háttérrel és sokféle céllal: senki se érezzen nyomást magán amiatt, mert mások már 100 km felett futnak – vagy éppen gyalogolnak, mert erejükből még csak erre futja, de számukra a fejlődés a távok növelését jelenti. Az ő útjuk nem feltétlenül a mi utunk. Egy-egy szezont számtalan módon fel lehet építeni, s ebben egy-egy verseny sajátos helyet kaphat. Ha az életünk vagy az évünk során olyan fázisban vagyunk, hogy egy 30 km-es versenynek könnyebben találunk helyet, tegyük meg! Mindegy, hogy milyen okból állunk rajtvonalhoz és mindegy, hogy milyen távon, a lényeg nem ez. Az érzésben kell osztoznunk, hiszen ez az, ami közösséggé kovácsol minket.
Galbács Péter
A képeket a Szaszafotónak köszönhetjük.
