Ezek mennek a Facsén…

Elfáradt a nyár és a reggelek észrevétlenül hajlottak át az őszbe. Elszürkültek a verőfényes reggeli kontúrok és a nyári pára punnyadtsága lassan és lustán köddé sűrűsödött.
Szeretem az őszt. Nem az elmúlást szeretem benne, hanem a lassulást. Azt, ahogy megszűnik a zöldek és a sárgák őrült tombolása és a barnák, bordók megfontoltságától megcsendesedik az erdő, s az avar észrevétlen kavarogni kezd a lábam alatt.
Nem a kopaszságát szeretem, hanem a mélységét, ahogy a levelek hullásával egyre belátok a rejtekek felé.
Nem a nedvességét szeretem, hanem az eső dallamát a párkányon, ahogy szelíden beszorít a szobámba úgy, hogy nem enged ki még magamból sem.
És nem a mélabúját szeretem, hanem a gondolkodását. Azt, hogy az elmúlás szomorúságát azzal a biztos méltósággal viseli, hogy tudja, ő a tavasz termékenységének elsőszámú záloga.
Elengedem a hetet. Nem sietek sehová, a nyár elmúlt felszínessége alá hagyom bekúszni a gondolatokat, nem bánom az otthonlétet, s a magány melankóliáját, engedek a lustaság csábításának, egy könyvnek, egy filmnek, a forró teának, s a benne olvadó háztartási keksznek, Dénes semmittevésének, a konyha kávémeghívásának, ebéd után a félálomnak, a pléd alatti vasárnap délutáni nyújtózásnak és a soha véget nem érő lassú és hosszú estéknek.
Nagyszerű hétvégét mindenkinek!