Kórteremből: egy nehéz nap éjszakái
Miskolc – „Hanyatt fekszem. Nem érzem a sót, mert a szememből a fülembe folyik a könnyem. Halkan imádkozom.”
István, minden rendben? – kérdezi Lázár főorvos úr. Ha nem ő kérdezné, akkor lennék még inkább rosszul. A tavalyi ittlétemre nem emlékszem, most pedig ébren vagyok, mindent érzek. Mindent.
Fura dolog a kórházi barátság a szobatársakkal. Fél nap után, mintha ezer éve… A sérvműtét után nem vágytam a stroke-ra – sőt… –, de ott vagyok. Kimaradt egy gyógyszer, ami baj. Nagyon nagy baj. Három nappal később este a beszédemmel van gond. Nem hiszem el… Mentő, be a stroke ambulanciára. Éjszaka CT. Van baj. A legrosszabb a bizonytalanság. Mi lesz? A családdal? Velem? A munkámmal? És éjszaka csak jár az agya az embernek. Perceket alszok, gyorsan le is adok jó pár kilót. A család mellettem, mindenki biztat, hogy rendben leszek. Nem sejtem, hogy tíz nap lesz bent, amikor eljön az éjszaka.
Ki sem tudom törölni a könnyeket a fülemből, lévén hogy lekötöztek. Érfestéssel kezdünk, hogy Lázár főorvos úr lássa, amit kell. Nem mondanám élménynek, sokkal inkább valami brutális dolognak. A pogány lázadók érezhették ezt, akiknek forró ólmot öntöttek a fülükbe.
A 24-es szobában a Hegyi doktort nézzük. Kérdezem: mi jó a filmben? Pistukám! Jók az epizódok és a szerelmi szál, és szép helyen játszódik. Engem meg lehet győzni, nincs kérdés. Új szobatárs jön. Édesapámmal pizsamát hozatok, mert nincs neki. Egy üveg ásványvizet alapból adok, a többiek is ellátják, a nővérek lefürdetik. Körbejárnak az újságok is.
A combomból mennek fel a „dolgok”. Érzem és hallom a nyakamban – recseg a stent –, ahogy Lázár főorvos úr mindent megtesz. Nem lehet gond. Nem lehet. Bekerül egy újabb stent, ami gyógyszert adagol. Lassan vége a műtétnek. Nem tudom, mióta vagyok bent, talán 1 millió éve, de kitolnak lassan. A „Lázár team” egy másik férfi tagja vesz kezelésbe. Beszélgetünk, aztán egy óvatlan pillanatban elszorítja a combomat. Kis híján elveszítem az eszméletemet, percekig nem tudok beszélni, a jobb kezem sem mozog, és homályosan látok. Ne haragudj – mondja. Huuuuú… Áaaaaaaa…
Negyedóra és rajta a szorítókötés, amit 24 óráig kell viselnem az intenzíven. Újabb 15 perc. Látni még mindig nem látok, de legalább a többi visszajön.
Imre bátyámnak megígérem, hogy beugrom majd hozzá Zsolcára. A taktaközi barát előző este elbúcsúzott, Lúcról is keresnek, de még vagyunk. Megvagyunk.
Már csak 22 óra… – merengek, és arra gondolok, hogy ha nincs Ági, már nem tudom, hogy lennék-e.
– Mit főzzek, fiam? – Édesapám! Egy jó krumplilevest. Pedig ő is tudja, hogy nálam a kaja nem központi téma.
Megint az éjszaka. Nehéz. Iszonyatosan. Az agyalás és a zenehallgatás mellé feliratkozott a visszaszámlálás.
Reggel ismerős nővérke mosolya és Kollár főorvos úr. Felültetnek reggelizni. Annyira jó… Apróságnak örülök megint. Magamra szólók: ne feledd ezt az érzést sem! Kinézek az ablakon, óriási köd, de mondják, hogy lassan feloszlik.
Valamivel később érzem a sót a számban…
– Juhász-Léhi István –
boon.hu
