Kicsivel több, mint 10… (Miskolc Maraton a belvárosban)
A zordnak induló hosszú hétvége végére végre kisütött a nap. Melegen (nem tüzesen) sütött le az őszi (sajnos nem a nyári) nap sugára az ég tetejéről a sok miskolci futóra Nem volt fölösleges dolog sütnie oly nagyon, mert a kellemes időjárás csalogatta ki a sportolni vágyók jó részét (például engem is), bár a sok-sok futónak így nagy melege vagyon, akarom mondani volt.
Én magam nem vagyok rendszeres futó, de szoktam olykor. Nem vagyok tehát „függő”, nagyon jól elvagyok futás nélkül is Ám tudom, mert tapasztaltam, hogy sok futó – legyen amatőr vagy hivatásos – hitvallásává válik a futás, olykor a függőség határait súrolva. Versenyezni végképp nem szokásom e versenyszámban. Először neveztem – felnőtt koromban – maratoni futóversenyre, természetesen nem a nagy maratonra, csak az un. kismaratonra. Bevallom, hogy még ezt a kismaratoni távot, ami egy komoly futónak nevetséges táv (10, 5 km), nagyon ritkán szoktam lefutni (bár én nem is vagyok futó, komoly meg pláne nem, csak amolyan hobbi kocogó a kutyámmal).
Némileg el is gondolkoztam, hogy nem túl nagy edzettséggel bátorság, őrültség, esetleg hülyeség neki vágni a kismaratonnak és komolyan fontolóra vettem a „csak” 5 km-es távot. Aztán döntöttem: legyen a kevéssel több, mint 10 km, amit köszönhetek futótársamnak (Móninak) és persze egy-két engem motiválni bíró sportos barátnak
Napsütés, sportos tömeg, a tömegben profi futók is, fülhallgató, jó hangos zene (másoknak lehet zene-bona, de más úgy sem hallja) és előttem Miskolc belvárosa, amit kétszer is megnézhetek, mert a kicsivel több, mint 10-hez két kört lefutni…
A tömeg visz magával (nem is hittem volna) és ez a lendület kitart egy jó darabig. Nézelődők, szurkolók, bámészkodók vagy éppen érdektelen sétáló emberek, engem meg visz a lábam, jobban mondva egy idő után azért visz, mert a Móniét is viszi valami S ha a futótársam fut, sőt előttem és mögöttem is futnak, akkor bizony én is futkorászok még egy kicsit, a belvárosban meg amúgy sem szokás futni, így legjobb lesz, ha kihasználom az alkalmat – ekképpen gondolkodtam. Az első körben egyszer csak, talán azért, hogy megtörjem vagy elkerüljem a kezdődő unalmat, elegánsan gyorsított sétára váltottam, de csak röpke időre. A népkerti kaptató után nemsokára vége az első körnek és az ugrott be, hogy lehet nem is futok tovább, hisz viszonylag jól esett az 5 km, mit strapáljam magam, könnyedén kiállok, mint ha mi sem történt volna Rápillantottam Mónira, neki esze ágában sem volt abba hagyni, legalább is jól titkolta az ilyen irányú gondolatait. Ha ő fut, hát futok tovább én is, végül is a kicsivel több, mint 10-et terveztük be.
Második kör… és egyszer csak jön egy érzés, amire már én is azt mondom, egész jó, valószínű ezt az endorfin okozza. Szóval egész jó már, büszkén kocogok a Móni mellett, amikor is a cipőfűzőre helyezett – a versenyszervezők által kiosztott – chip miatt a cipőfűzőmmel gondjaim akadtak. Muszáj megállni, sőt lehajolni, mi több egy számomra ismeretlen eszközt az általam vélt helyére igazítani, ja és persze a fűzőt pedig nem ártana jól bekötni. És az a jó érzés el is illant nyomban… Ám a célom most más kettős: a távlati célom, hogy a kicsivel több, mint 10-et lefussam, a rövid távú cél pediglen Mónit utolérni Mindeközben a belvárosban nézelődők fejébe próbálok látni, hogy ismételten elkerüljem a monotonitást, bár elég nagy harcot kellett vívnom, hogy a futótársamat beérjem, de még így is lehet uncsi a futás
Összességében arra jöttem rá, ha egymagam (kutyával vagy nélküle) indultam volna neki egy napsütéses őszi napon annak az alig több, mint 10 km-nek, valószínűleg nem futom végig, vagy ha igen nem futom életem legjobb idejét. (Mert a Móni azt mondta, hogy jó időt futottunk önmagunkhoz képest). És ami a legfontosabb: egyáltalán nem a verseny volt a lényeg, szerintem meg sem nézem a végeredményt, hanem az, hogy nem túl sok készüléssel képes voltam lefutni azt a kicsivel több, mint 10-et és még jól is esett…, hála Móninak Jövőre lehet a félmaratont futjuk, de azért arra már rá kell készülni és ha felkészülünk, akkor ha esik, ha fúj, neki vágunk. (Megjegyzem, hogy esőben is klassz futni, egyszer vagy talán kétszer már próbáltam)
Sem rajtfotó, sem pedig célfotó nem készült életem első kicsike maratoni futásáról, szóval az alig több, mint 10 (km) előtti és utáni pillanatok nincsenek megörökítve…, de így sem fogom elfelejteni, s talán fenti sorokkal örökítettem meg magamnak, mert nekem nagy dolog volt… ( A képen nem a blog szerzője látható…)
