„Tisztelt Szerkesztőség!Azzal a
kéréssel fordulunk Önökhöz, hogy segítsenek nekünk megjelentetni egy nagyon kedves tanárunk írását. Reméljük, hogy Önök által eljut ez a levél azokhoz az emberekhez, akik szimpatizáltak velünk, a segítségünkre voltak, vagy egyszerű kívülállóként figyelték az eseményeket. Bízunk benne, hogy eljut olyan iskolákhoz is, akik hasonló helyzetben vannak, mint mi voltunk az elmúlt 3 hétben, és erőt tudnak meríteni ezekből a sorokból!
Ezúton szeretnénk megköszönni Szerkesztőségüknek azt, hogy napról napra foglalkoztak ügyünkkel, és nem hagyták a feledés homályába veszni!!!”
És akkor íme, a pedagógus levele:
„Ami nem öl meg, az megerősít
Gyönyörű volt! Megható, megrázó, felemelő, katartikus! Maga a csoda! Vagyis, hát, igazából borzalmas, iszonyatos, hideglelős, rémálomba illő. Igen, valójában ilyen volt az utóbbi 3 hetünk. Volt, hogy féltünk, volt, hogy sírtunk, hol reménykedtünk, hol kétségbeestünk, elbizonytalanodtunk. Néha nyíltan, többször titokban, rémülten, de sosem adtuk fel. Nem tehettük. Nem tehettük, mert hittünk az igazunkban, az összefogásban, mert nem hagyhattuk cserben azokat, akik mellénk álltak, akik kiálltak értünk, akik számítottak ránk, akiket, amit képviselünk.
Lassan elfelejtjük az álmatlan éjszakákat, a számítógép előtti görnyedést, a rettegést, a tanácstalanságot, a bizalmatlanságot, és minden rosszat, amit átéltünk. Pár nap múlva csak a cinkos mosolyok, az egyetértés, összetartozás, bajtársiasság, sorsközösség kellemes érzése marad velünk. Jó volt veletek! Új embereket ismertünk meg, vagy éppen régi barátaink, munkatársaink számunkra új arcát. Olyan értékeket fedeztünk fel egymásban, amit csak egy ilyen, szokatlan élethelyzetben mutat meg az ember. Olyan élményekhez juttatott ez a 21 nap, amit kiegyensúlyozott, unalmasan nyugodt napjainkon sosem tapasztalhattunk volna meg. Új, sokkal mélyebb értelmet kapott számomra a régi mondás: „Ami nem öl meg, az megerősít.”
Átestünk egy olyan megmérettetésen, ami megerősítette, összekovácsolta ezt a közösséget, megszilárdította a hitünket az igazságban, egymásban. És ez az érzés gyönyörű, megható, megrázó, felemelő, katartikus. Maga a csoda. Példaértékű lehet mások számára. Történetünk talán erőt adhat másoknak, akik hasonló bajban vannak. Mert sajnos sokan vannak. Talán látták, hallották, olvasták, amit mi végigcsináltunk, és ha így volt, ez erőt adhat nekik. Kívánjuk, hogy ők se adják fel! Reméljük, hogy őket is annyi kitartó, lelkes, bátor ember veszi körül, mint minket. Mert egyedül nem ment volna.
Éppen ezért őszinte hálával KÖSZÖNJÜK a segítséget MINDENKINEK: a Szülők hihetetlenül elszánt csapatának, a Tantestület minden tagjának, Szimpatizánsainknak, és mindazon politikusnak, újságírónak, szerkesztőnek, közéleti személyeknek, akik mellénk álltak, támogattak minket.”
