Végül Kohányi Szemán Jánost kéri meg,
hogy ha tehetik, a gyermekei mellé temessék. A börtönparancsnok aznap rendkívüli szolgálatot rendel el. Utolsóként hagyja el az épületet, és nem sokat alszik azon az éjszakán. Reggel korán jön érte a sofőrje, útközben felveszik Tóth Imrét, az ügyészt és Varga János bírót. Együtt mennek be, Szemán jelentést kér. Megtudja, hogy a halálraítélt nyugodtan töltötte az éjszakát, nyugatóra nem volt szükség. A Pestről jött ítélet-végrehajtó, a hóhér és két segédje annál nyugtalanabb. Ők se szórakozásból művelik a szakmát. Már előző nap megérkeznek és intézkednek. Ismerik az ilyenkor szokásos házirendet. Néhány földszinti udvarra néző cellát kiürítenek, a többi ablakát bedeszkázzák. Jobb, ha az elítéltek nem látják, hogy ácsolják a bitófát. A szerkezet, a kötél és egy koporsó – sose lehet tudni, mikor kell – mindig ott van a börtön padlásán. Ám mindezt össze kell készíteni. Aprólékos munka. A hóhérnak is van kívánsága: papucsban hozzák elé az elítéltet. Egyszer ugyanis csúnyán megrúgták. Pontban fél ötkor feláll a kirendelt bizottság. Valószínűleg, dr. Pfliegler Kálmán, a város legismertebb igazságügyi szakértője, börtönorvos is ott ügyel. A parancsnok a teljes állományt kivezényli az udvarra, maga se tudhatja, végül ez lesz valamennyiüknek az utolsó ilyen látvány. Az őrök karon fogva hozzák Kohányit. Most következik be az a pillanat, amikor rádöbben, nincs tovább. Összeroppan, meginog, kimegy a vér a lábából. Vonszolják, ketten kell, hogy tartsák, mert a ceremónia még tart. Újra felolvassák az ítéletet. Cikk itt.
