Emil KaloSELEJTEZÉSÉletünk velejárója. Mindenre érvényes.
Korábbi becses dolgaink előbb vagy utóbb ezen sorsra jutnak. Játékaink, könyveink, munkaeszközeink, műszerek, gépek, gépkocsik….stb… és végül mi magunk. Talán készülünk is rá de végül mégis váratlanul ér. Eszembe jut egykori általános iskolatársam nyolcadikos osztályban írt tömör fogalmazása, amikor a mi szeretnék lenni feladatra a dolgozata a következő volt: nyugdíjas szeretnék lenni. Még nincs tiz éve amikor osztályunkon betegként fekvő egyetemi anatómus professzor barátom megkérdezte: téged mikor selejteznek ki? Amikor akarnak, válaszoltam. Bekövetkezett. Készültem is rá. Rengeteg olvasnivalót pótoltam, napi másfél órát úszunk, hétvégi házunk kertjét művelem, sokat utazunk, szinházba járunk, pótcselekvésként facebookon aktív vagyok, HBO-n filmeket nézek, szülöfalum, gimnáziumom felé adósságot igyekszek törleszteni, nyavajáimmal elvagyok és mégis hiányérzetem van. Mintha tartoznék valakinek és tennem kellene valamit. Tudom az én helyemben nagyon sok boldog ember lenne. Írigylésre méltó ember vagyok, de selejtként nem igazán érzem jól magamat. A társadalom számára terhet jelentek, jómagam sok mindent tudnék még csinálni, de nem tehetem, mert selejt vagyok.Emil Kalo
