Az 50-es években a rendszeres sorbaállások a boltok előtt megszokott látvány volt, hisz gyakori volt az áruhiány, a választék pedig igen szegényes és gyér, ezt akkoriban főleg a tőkehúsnál lehetett érzékelni.
Az anyám minden szombat reggel 5 óra után már elindult a Budai József, ill. a Lévay József utcával szembeni Húsboltba a Görgey utcán, hogy a hétvégére valamennyi húst vásároljon. Akkoriban nem volt még hűtőszekrény, amiben előre tárolhattuk volna. De, ha valaki nem ment el már elég korán a bolt elé sorba állni (6órakkor nyitott), akkor gyakran előfordulhatott az, hogy a hétvégére hús nélkül maradt, mert nem volt annyi húsáru, mint amennyi igény lett volna rá. Ilyenkor szombat reggel indultunk el a piacra is bevásárolni, vagyis én is gyermekként kísértem anyámat ezekre a piaci körtúrákra. Hogy lerövidítsük az utunkat a közelebbi Kispiac irányába indultunk el, amely kb. a mai Royal-köznél a Szinva patak innenső oldalán helyezkedett el, a mai Vörösmarty lakótelep parkírozó területénél. Vagy itt a Kispiacon, vagy pedig tovább sétálva a Búza-téri nagy piacra mentünk körbenézni, ill vásárolni.
A Népkert végénél ahol laktunk, átvágtunk a Mindszenti-evangélikus Temető mögötti részen, a mai Bihari János, Zrinyi és Bocskai István utcák által határolt területen a Piac irányában. Ezt az akkori nyomortelepet Gilányi cigány-negyednek hívták, és a belvárosnak az egyik igen felkavaró, megrázó szeletét mutatta be: a nyomornak, a piszoknak, a bűznek és a tehetetlenségnek. Aki itt végigsétált ezen a területen megtapasztalhatta a földi pokol embertelen nyomorának a hangulatát és a félelmét. Roskadozó, kalyibaszerű kicsi épületek, beszakadt cseréphiányos tetőszerkezettel, a törött és hiányzó ablaküvegeket pótló, de a fuvallatban lengedező újságpapírlapok, az ajtók hiányát rongyos, piszkos pokrócok takarták, az utcára kiöntött emberi ürüléktől is bűzlő, és folydogáló szennyvíz, a vízvezeték (egy két helyen volt utcai közkút), és a szennyvízcsatornázás hiánya, imitt-amott a közvilágítás faoszlopai, a területen szétszórt szemét látványa, a kalyibájuk küszöbén üldögélő piszkos és rongyosruhájú cigány asszonyok, és körülöttük rohangáló gyermekek sokasága, akik meztelenül, piszkosan, taknyosan, kiabálva siserahadként koldultak az éppen arra járóktól. Igen valóságos szürrealista megjelenése, ill kész ténye volt ez, a nagyvárosi nyomornak.
S ilyen hasonló telepek akkoriban a belvárosban és másutt is bőségesen léteztek. Pld a közelben lévő Mester (Ács, Asztalos, Bádogos, stb) utcák által övezett területen is (a mai Vörösmarty lakótelep helyén), és a város sok-sok más szegletében. A Búza-térnek is volt ekkoriban egy igen jellegzetes, de teljesen más arculatú hangulati megjelenése a mai nagyvárosi Piachoz képest.
Mivel ekkoriban még a nagybani és a terményárusítás is itt bonyolódott le, egy mázsáló híd volt a Görög-katolikus Templom irányában, amelyre telepakolva gurultak rá a lovasszekerek a mázsáláshoz. A mostani új Vásárcsarnok elődje is régóta itt állt, de még csak a középső épülettraktussal, amelyet körbevettek földszintes építmények, sokféle és különböző profilú kicsi üzletekkel. A falusi kofaasszonyok kis plédjeiken szétterítve árulták a zöldséget, tejtermékeket, a bolgár pékek kiváló pékáruikat, mások kis ketrecekből a tyúkokat, kacsákat, nyulat, tojásokat, stb. Vagy egyesek a használt ruhákat, cipőket is. De lelőtt, mezei nyulat is lehetett ekkoriban itt vásárolni, vagyis volt felhozatal bőven, kinek-kinek a vágyai és pénztárcája szerint. De a piacra kihordott húsáruknak a hűtése, az megoldatlan volt. Ekkoriban, ha már egyáltalán léteztek, még nagyon kezdetleges volt a közegészségügyi ellenőrzés, ill annak a megléte. Lovasszekerek mentek a piacon keresztül- kasul, igen nyüzsgő élet folyt itt akkoriban, mint ahogy most is, de mégis másképpen. Mentek a nagy alkudozások, figyeltem az anyámat hogy 10- 20 fillér különbségért, mennyire győzködték egymást az eladóval.
A későbbiekben a 60-as-70-es években, amikor már csak a rögzített árak léteztek, már nemigen lehetett alkudozni, ekkoriban lettem már fiatal önálló vásárló. S mivel már ezt az üzleti formát szoktam meg és vettem természetesnek, sokszor vissza- vissza emlékeztem szegény anyám küzdelméért egy egy áruféleségen nyert pár filléres nyereségért. Nem is tudtam alkudni soha, és sehol, a nagyvilágban sem, és ma sem tudok, amikor ez „játék” mára már újból divatossá vált. Az újbóli szegénység, vagy a másik fél fölött hozott siker íze az, ami élteti ezt az egészet? Szerintem mind a kettő.
Ekkoriban már nem üzemelt, de itt haladt el korábban a Piac előtt a Zsolcai kapuban a villamos egy másik pályája, a Gömöri Pályaudvar előtti végállomással, amelynek sínpárjai ekkoriban még nem voltak felszedve. Kockaköves útburkolat volt ekkoriban még a jellemző a város több pontján, tehát itt is. A városi autóbusz pályaudvar és végállomás akkor még nem létezett, hisz igen gyér volt maga a tömegközlekedés is. A távolsági autóbuszjáratok pedig a Görög-katolikus Templom mögötti területről indultak és érkeztek. Néhány járat üzemelt csak itt még akkoriban, mert inkább a város más területeiről indultak a különböző községek irányába, nem pedig egy közös összevont állomásról. Ugyanúgy, mint a városi autóbuszok is, a város különböző pontjairól.
Jóval beljebb, a Búzatér jobb oldali területén az 50-es évek vége felé is még, földszintes kis épületek álltak egymás mellett, különböző üzletekkel.
Itt állt az ötvenes évek végéig, amíg bontásra nem kerültek ezek az épületek, az én anyai nagyapám Barkó Imre fényképész műterme is. Ő már nem élt ekkor, mert az 1944-es miskolci amerikai bombázások alatt repeszgránát sorozatot kapott, és ott az utcán azonnal meghalt, mert nem volt már elég ideje egy közeli légópincébe menekülni. Ezek után én őt már soha nem ismerhettem meg. Jó nevű fényképészmester volt, aki a 20-ik század első éveiben, az elsők között nyitotta meg Miskolcon a fotóműtermét, hisz ekkoriban kezdődött el egyáltalán a fényképezés őskora. Mesélték, hogy többször lehetett őt látni, még a század első évtizedeiben a Búza téren, fotóállvánnyal a hóna alatt sietett különböző helyszínekre utcai élőképeket fényképezni. Három gyermekének adta át ezt a szép, művészi és főleg akkor még igencsak izgalmas mesterséget. Köztük az én anyámnak, aki nagyapám halála után, de csak az apámmal kötött házasságáig vezette ezt a Búza téri fényképész üzletet, majd az ő öccse vette át a későbbiekben.
Folytatása következik.
Előző fejezeteim leírásait megtalálhatják ezen újság oldalán, a blognevemen.
ok.ildi.blog (Sugár Ildikó Judit)
