Hosszútávfutásról mozgalmas filmet készíteni önmagában jelentős kihívás és még komolyabb elhivatottságot követel – Simonyi Balázsnak és a Speak Easy Project stábjának mégis sikerült megugrani a lécet, amikor nyolc éve bemutatták a görögországi Spartathlon verseny hőseiről szóló Ultrát.

Az Ultra sikere jelentős részben abból táplálkozott, hogy Simonyi nemcsak rendezőként és főszereplőként, de narrátorként kísérte a történetet: nemcsak fut, de közben kommentál, felkonferál, magyaráz, humorizál, szenved és kapcsolódik a szereplőkhöz – valósággal vontatja maga után a kamerát.

Míg az Ultra öt hérosz földöntúli küzdelmét követte végig az athéni rajtkőtől a spártai befutóig; a most januárban képernyőkre kerülő Kékkörben Simonyi egyedül küzd meg az 1173 kilométeres távval Írottkőtől Hollóházáig – és futja meg Európa leghosszabb túraútvonalát, vagyis az Országos Kéktúrát. Nem éppen túratempóban:

a Kékkör ugyanis nem természetfilm, hanem unorthodox rekordkísérlet.

A cél minden korábbi próbálkozásnál gyorsabban – 16 nap alatt – teljesíteni az országot keresztülszelő túratávot. Ebben a formában (vagyis filmsorozatként) ez nem „csak” embertelen fizikai megpróbáltatás – napi 75-100 km futás, olykor több ezer méteres szintkülönbség mellett –, de komplikált logisztikai feladvány egyben.

• Hogyan tudja éjjel-nappal követni a stáb a főszereplőt a túraútvonalon?
• Mivel lehet épkézláb felvételt készíteni a Cserhát síkjain vagy a Börzsöny lankáin –drónnal, elektromos motorral esetleg gördeszkával?
• Lehet-e beállítások és felkonferálások közepette rekordot futni?
• Hol alszunk meg, miből rakunk tüzet, mivel töröljük ki, és hol pihenünk rá a holnapra?
• És főleg: mitől működik 1173 kilométer monoton küzdelem a képernyőn?

Leginkább attól, hogy az Ultrával szemben a Kékkör nem atletikus hősköltemény, inkább látványos eszközökkel forgatott infotainment utazás, amiben a természeti táj változásai és a történeti helyszínek legalább olyan fontos szerepet játszanak, akár az út során a főhőshöz csapódó szereplők, élőlények vagy állomások; legyen az sánta rókacsemete, helyi műgyűjtő, egy hucul ménes, barlangból kikanyarodó denevér vagy a Négycsöcsű kocsma Keszthelyen.

A főszereplő-futó-műsorvezetőből ilyenkor hirtelen riporter terem és máris egy utat keresztező állatorvos–erdész–horgász vagy akár túrázó – mondjuk a „Kéket” 52 éve járó tájfutó, Takács Ágnes – cipőjében találjuk magunkat. És persze a jelen Magyarországának bizalmatlan és méricskélő valóságában; rögvest a szelestei szálláshelyen, ahol nem hisznek a betévedt futó meséjében, elvégre

„ebben az országban mindenki hazudik”.

Simonyi narrációja önkéntelenül egyfajta monológként hat. Ez nem csak koncepció, nem csak műsorvezetés, de megküzdési stratégia, amivel a hosszútávfutó kibeszéli és megéli a pillanat küzdelmét a magánnyal és a kilométerekkel szemben. Leginkább azzal, hogy megszemélyesíti, sőt, megszólítja az útjába kerülő akadályokat; az őt satuként szorongató időt, a mindent elárasztó esőt és térdig érő lápot, az elfuserált pályajelzéseket és a mindennapos fájdalmakat. Nem csak a csípős csalánt, de a fölé magasodó, hallgatag hegyeket; a Naszályt és lankáit, akikkel kölcsönösen rühellik egymást, hogy aztán valahol félúton Nagy-Gete csúcsa felé feltörjön belőle a kínzó monotonitás:

„… az egészben a legnyomasztóbb, hogy minden nap ugyanaz a verkli. Ugyanaz az öltözék, táska, cipő. Pont mint az «Idétlen időkigben».”

Ez a hol elfojtott, hol nyíltan megélt küzdelem adja a Kékkör mélységét és erejét, még úgy is, hogy Simonyi igazándiból keveset mutat meg abból a lelki és fizikai megpróbáltatásból, amit tizenhat napnyi ultrafutás jelenthet a terepen. Sehol egy igazi dühroham, leszakadt köröm, könnycsepp alig, be kell érni némi hányingerrel, egy–egy fájdalmas lerogyással (szemben az Ultrával, amiben olykor hosszú másodpercekig időzünk a véresre horzsolt sebek felett, görcsök és jajveszékelés váltják egymást a forró betonon, helyenként valóságos fájdalompornóban találja magát a néző).

A küzdelem könnyedsége annál is feltűnőbb, minthogy a felszínen nagy izgalmak nem történnek; lángosozás Hűvösvölgyben, piacozás Káptalantótiban, kilincselés kulcsos házakban, hegyre fel, hegyről le, reggeli rutinok és a pecsételés visszatérő rítusa. Az út során mellévetődő epizódszereplők is leginkább színezik az élményt. Nick Thorpe (a BBC magyarországi tudósítója) megindultan beszél magyarságáról, Ilonka néni méltósággal harangozik, a függőségből gyógyult misszionárius leszegett fejjel járja a Kéket, de igazán a veterán birkózóból lett kukás, Nagy Béla szippantja be a nézőt.

Lélegzetelállító drónfelvételek, precízen megkomponált felkonfok, finom kidolgozottság teszi professzionálissá a Kékkört; és olykor valószerűtlenül kellemessé az utazást; helyenként jólesően siklik át a tekintet egy–egy következő emelkedőn, mintha nem is egy földöntúli küzdelmet szemlélnénk épp.

De akármilyen profi is a kivitelezés, valójában a főszereplő–rendező Simonyi az, aki motorként működteti a sorozatot; ő húzza magával az epizódokat, ő lendíti tovább egyik képkockát a másik után. Neki marad hetven kilométer után is ereje bedobni egy-egy poent: Call of Duty a dobogókői szellemszállón, BL-döntő mobilról, egy instaszelfi vagy egy váratlan Tarr Béla–hommage; hengerezés PVC rúdon. Játék és szenvedés adják egymásnak a stafétát 1173 kilométeren keresztül – aztán mindig a játék kerekedik felül; épp ebből a folyvást felfele ívelő hangulatból érezni, hogy Simonyi valójában biztos a dolgában és író–rendező–főszereplőként is meg fogja futni az áhított rekordot. Egy ponton vallja csak meg a kamerának, hogy azért

„…folyamatos szorítás van, folyamatos prés van a kitűzött idő miatt, leginkább ez egy mentális krízismenedzselés napról napra.”

A sorozat gördülékenységéhez kellett az is, hogy a stáb háromszor járja végig a távot – egyszer a terepszemlén, egyszer megfutva, és végül az utómunka kedvéért. Így kerülhettek a végső vágatba olyan képsorok, mint az egyik leglátványosabb epizód, az alsópetényi juhtenyésztőnél tett látogatás folytatása a téli hetekben – vagyis racka vágás idején.

Simonyi nem kerüli meg az összehasonlítást Rockenbauer Pál 1979-es klasszikusával sem, ellenkezőleg: hivatkozási alapként tekint a legendás tévésorozat, a Másfélmillió lépés Magyarországon hagyatékára. Idézi, és többször visszautal a sorozatra; a Pengő-kőnél kicsit mintha a rendező szellemét is megidézné. Egyszerre méltatja, amiért tízezreknek hozott kedvet a természetjáráshoz, de mintha Rockenbauer negyvenöt éves „rekordját” is átadná a múltnak; mintha a legendás sorozattal is versenyre kelne (jóllehet annak termelési riportot idéző hangulatát és vontatott sebességét amúgy is meghaladta az idő).

Az biztos, hogy ’79 óta nem készült hasonlatos pillanatkép a „Kékről” – és annak tükrén keresztül a magyar valóság átváltozásairól –; pedig évtizedek alatt életformák tűntek le és érkeztek helyükre újak, patakok száradtak ki és faluk merültek el, amikre csak a szomszédos temetők kopjafái emlékeztetik az arra tévedő zarándokokat. Simonyi sorozata olykor próbálja átvenni ezt a stafétát, bemutatni a lassú társadalmi transzformációkat. Igazán mély fúrásra futás közben nem nyílik reális esély; (elvégre Rockenbauer és stábja majd’ három hónapig járta ugyanezt az utat), a Kékkörből így nem lehet és nem is lesz igazi korrajz. Megmarad egotripes elemekbe bújtatott ismeretterjesztő-szórakoztató roadshow-nak – így futja meg a maga rekordját és így felel meg a korszellem igényeinek.

A Kékkör első két epizódját 2026 január 11. vasárnap délután 15:00–től vetítik az M5-ön, utána minden következő vasárnap újabb két rész lesz látható ugyanitt, összesen öt héten keresztül. Az epizódok a Mediaklikk.hu-n is visszanézhetőek lesznek egy hónapon keresztül. A sorozat várhatóan 2026 második negyedévétől lesz látható a streamingplatformok valamelyikén.