Ahogy nézek ki az ablakon, koszorúkat, csokrokat látok jönni-menni, mintha egy grandiózus temetésre készülne Miskolc népe , mintha a város fele távozott volna el az élők sorából.

Tegnap pedig, életemben MÁSODSZOR éji sötétségben jártam temetőben (az első eset túl profán volt, nem akarok érzékenységeket sérteni azzal, hogy a mai áhítatos napon elmesélem… majd máskor), szóval a vasgyári temetőben jártunk, kedvesem nagyszüleinek sírjánál, olyan kivilágított volt a sírkert, mintha valóban lelkek lobognának a mécsesek lezárt üvegcséiben… végigmentünk a főallén, és az 1-es oldalelágazásnál letértünk, s úgy érkeztünk a nagyszülők „házához”. A halottak városa ezen az éjszakán olyan volt, mint az élőké: a sírok némelyike alacsony vaskerítéssel körülvéve, kivilágítva, mintha szilveszter éjjele volna, némely márványlapokon olvasható volt a kőfaragó vésőjének írásnyoma: „Áldott eltávozott kedves, sosem feledlek”, és ebből sejteni véltem, hogy egy mély, s igaz szerelem szakadt meg, valamelyik fél idő előtti távozásával… Máshol pedig: ez „Az XY család sírboltja”… és felsoroltatik benne sok név, nagyjából a 19. század közepétől, egész napjainkig, volt közte csecsemő korában eltávozott ártatlan kis lélek, aki odaát bizonyára angyallá, vagy tündérré lett… és volt aggastyán is, ki fogatlan, ráncos száján bizonyára pépes szavakat préselt ki, miközben haldoklott. És ugyanezen sírkövön voltak nem lezárt életek is, pl. így 1948 – … és abból tudni lehetett, hogy a magát halottnak tettető személy még él, csak előre odaíratta a nevét a kőre… vagy előre megvette a sírhelyet, biztos, ami biztos. Ezeket az embereket nagyon sajnálom: hát nem tudják kivárni…? Mindenáron látni akarják nevüket, sírkőbe vésve?? (Erről Halász Péter jut eszembe, aki ennél még messzebbre ment. Amikor már tudta: csak pár hétig élhet, még élőként felravataloztatta magát a Műcsarnokban, és élve belefeküdt a koporsóba… nagy show-t csinált a saját halálából, nézhette, ahogy virágot helyeznek a lába elé, közben biztos röhögött magában, kiröhögte a halált is… majd másnap repülőre ült, és elszállt New York-ba meghalni.)

Szóval ott álltunk a nagyszülők emlékhelye előtt, és kedvesem nem csak gyakorlatiasan szakszerű mozdulatokkal szétrakta a mécseseket meg a koszorút, hanem valóban emlékezett is.

Visszafelé jövet a kocsiból még egyszer visszapillantottam a távolodó „halottak városára”, és az jutott eszembe, hogy mindez valójában nem távolodik, hanem folyamatosan s megállíthatatlanul közeledik. Mindenki eme „város” felé halad, egész életünk e cél irányába mutat.

Nem különcségből teszem hozzá: rosszmagam nem temetőben fogok nyugodni – ha egyáltalán képes leszek nyugodni, azon állapotomban is… – hanem jól kiégetett szemcséim a Bükkben szóratnak szét, és poraimat majd beissza a föld, és földi pályámat fű formájában folyatom, amit majd lelegelnek a Valkó-lápi szarvasok. Üdv.: Calvero, aki ma áhítatos